hangvadász

erdei fülesbagoly fióka

fotó: Zsoldos Csaba

 

Magas frekvenciájú, kissé panaszosnak tűnő kiáltás hallatszik a nyári éjszakában. Szabályos időközönként hangzik fel, mindig ugyanarról a helyről, a sűrű lombú fa koronájából szól.

erdei fülesbagoly (Asio otus) hangfelvétel: Zsoldos Árpád

 

A sötétben semmi sem látszik a hangoskodóból, pedig el sem mozdul a helyéről. Hiába meresztgetem a szemem, nem tudom megpillantani. A hang alapján már szinte "gallyra pontosan" bemértem a helyét. Hiába. Az ember nappali lény, legfontosabb érzékszerve napszállta után hasznavehetetlenné válik.

Ahogy a fa alatt toporgok, rálépek egy száraz ágra.

- Reccs - mondja az ág és a bagolyfióka azonnal elhallgat. Azután megszólal újra,de már távolabb. Nem láttam, nem is hallottam, ahogy elrepült!

Ez a hang egyszerre két információval is szolgál annak aki érti, vagyis az eleséggel érkező szülőknek:

- Itt vagyok! - kiált a kis bagoly - Éhes vagyok! - ismételgeti pár másodperces szünetekkel, szinte egész éjszaka.

A szülők tehát két információhoz jutnak a kiálltást meghallva; hol helyezkedik a csemetéjük és hogy éhes! Persze több fióka is kiáltozik egyidőben a környező fákon, egymástól viszonylag nagy távolságban, ezért fontos lenne azt is tudni, melyik az éhesebb, melyiknek kell előbb a hozott zsákmányt odaadni. Ezt az információt is tartalmazza a kiáltozás, ugyanis minél éhesebb a fióka, annál hangosabban és sűrűbben (rövidebb szüneteket tartva) kiáltozik.

Ezeket a hangokat nevezzük eleségkérő - helyzetjelző hangoknak.

Ezek a kommunikációs jelek fajra jellemzőek, vagyis pontos jelentését csak a fajtársak (elsősorban a saját szüleik) értik.

Ezek a hangok ugyanakkor mindig rövidek és ütemesen ismétlődnek. Rövidek azért, hogy a ragadozók nehezebben mérjék be a hangforrás helyét. A szünetek meg arra valók, hogy közben a hangot kiadó fióka is figyelhesse a környezetét és ha kell azonnal elhalgasson. Mint az előbb, mikor ráléptem a száraz ágra...

Helyzetjelző hangokat azok a madárfiókák alkalmaznak amelyek korán, még teljes röpképességük elérésük előtt hagyják el a fészket. A baglyok minden faja, de más madárrendek fajai, illetve ezek fiókái is használnak helyzetjelző hangokat.

kuvik (Athene noctua) fióka /a háttérben pirregő tücsök (Oecanthus pellucens) kórus hallatszik./ hangfelvétel: Zsoldos Árpád

Azok a madárfajok, melyek fiókái  teljes röpképességük eléréséig a fészekben maradnak, nem adnak helyzetjelző hangokat. Ezek is jellegzetes hangokkal kérik szüleiktől az eleséget, miközben egymást túlkiábalva, félretolva próbálják megszerezni a szülő által kínált falatot.

Ezt nevezzük eleségkérő hangnak. Tulajdonképpen kulcsingerként hat az élelemmel közelítő szülőre és mint ilyen, annál hatékonyabb, minél erőteljesebb. Ezek után érthető, miért kiáltoznak szünet  nélkül és egymást túlharsogva a fészekben ülő harkályfiókák.

nagy fakopáncs (Dendrocopos major) fiókák.

hangfelvétel: Zsoldos Árpád

nagy fakopáncs fiókák.

fotó: Zsoldos Csaba

A hangoskodás persze odacsalhat ragadozókat is, ám a fiókák az odúban viszonylag védve vannak. A bátor és megfelelő fizikai adottságokkal rendelkező harkályok egyébként is komoly erőt képviselnek fiókáik védelmében.

A folytatásban a madarak vészjelzéseiről lesz szó.

 

Pontszám:

 

 

4 (1)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

http://zsoldosmarton.hu/

 Vadludak rajzolnak égi firkákat a párás novemberi égboltra. Közeledik a csapat, az ék felbomlik, kavarogni kezdenek az eddig szabályos vonalak, dupla W majd félkör lesz belőle, aztán megint ék, hosszú sor, melynek vége kanyarodik, csapódik, mint az ostor vége. De a csapat eleje már fordul, lassít, egyes madarak kiválnak a sorból és pörögve - forogva hullani kezdenek az égből. A pörgés terjed a csapatban, mint a ragály. Egyre több madár veszi át, mintha egymást utánoznák. Ám néhány méteres forgó zuhanás után a madarak fékezni kezdenek és a vadludak csapata leszáll a vízre.  

 

http://zsoldosmarton.hu/

 

De a hangzavar, amely a közeledő csapattal együtt erősödött, nem csitul, hanem egyre hangosabb lesz, majd szinte elviselhetetlenül fülsértő kakofóniává fokozódik.

 nagy lilik (Anser albifrons)  (hangfelvétel: Zsoldos Árpád)

De miért ez a hangzavar? Mi célja van a madárnak ezzel a kiáltozással? Vajon van címzettje a kiáltásnak és ha van, meghallja-e a hangzavarban? És mit mond a madár, ha egyáltalán mond valamit? Na és persze a fő kérdés: beszélnek a madarak!?

 Nos ezek a kérdések természetesen nem csak a laikusokat foglalkoztatják. Számtalan kutatás és kisérlet foglakozott az állatok akusztikus kommunikációjával. Ezek a kutatások rengeteg eredményt hoztak, de - legalább is a madarak esetében - nem tudták bizonyítani, hogy ezek az állatok rendelkeznének az emberi beszéd képességével.

 Természetesen, ezek a változatos hangok nem cél nélkül valók. A hangot kiadó madár valamit közöl és ezt a másik madár (elsősorban a fajtársa) meg is érti és megfelelő módon reagál. Emberi értelemben vett beszédnek azonban nem tekinthetjük, hiszen a madár nem közöl elvont fogalmakat, nem tud emberi módon bonyolult gondolatokat közvetíteni és nem tud például mesélni sem...

Ezek a hangok, füttyök, trillák, csettintések, cserregések tehát, egyszerű információk közlésére szolgálnak és csakis a jelenre vonatkoznak! De talán éppen ezért mert ilyen egyszerűek, megpróbálkozhatunk ezek emberi nyelvre történő lefordításával.

Maradjunk most a vadludaknál és próbáljuk emberi nyelvre fordítani a beszédüket!

A vadludak, de más csapatban élő madarak pl. a darvak is szinte szünet nélkül szólongatják egymást. A mi nyelvünkre fordítva ezt kiáltozzák: "Én itt vagyok! Te hol vagy?"

Ennek a kiáltásnak fontos szerepe van a csapaton belül az egyes madarak kapcsolattartásában, ezért ezt a kommunikációs jelet kapcsolattartó hangnak nevezzük. 

A kapcsolat a fajtársakkal a madár számára redkívüli fontossággal bír. Ez jelenti a biztonságot, ragadozó támadása esetén pedig a csapattársak közötti elvegyülés a túlélés esélyét növeli.

A sűrű ködben vonuló vadludak, darvak csak a kapcsolattartó hangok segítségével képesek együtt maradni. Sőt az is nagyon valószínű, hogy rossz látási viszonyok között a talajfelszínről visszaverődő hangok információval szolgálnak a lent elterülő táj domborzati viszonyairól is.

Az is biztos, hogy csapaton belül az egyedek hangról is felismerik egymást. A vadludak és a darvak vonulás közben is megtartják a családi köteléket és a kavargó, zajongó tömegben kihallják saját családtagjaik kiáltozását.  A darvak esetében a fiókák hangja oly mértékben eltér az öregekétől, hogy ezt még mi, földről hallgatózó emberek is felismerjük.

Ezen a felvételen a darucsapat krúgatásából jól kihallatszik a fiatal madarak csipogó kiáltozása.

  Daru (Grus grus) hangfelvétel: Zsoldos Árpád

A következő bejegyzésben a madarak eleségkérő illetve helyzetjelző hangjait próbáljuk megfejteni.

 

Pontszám:

 

 

5 (2)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

...zsákban hoznak meleget.

 Így szól a népi regula. A regulák azonban már régen nem működnek, legalábbis ami az időjárást illeti! Pedig a Nap ugyanolyan magasan jár az égen mint régen, a bíbicek is ott jajonganak már a rétek felett és az erdőben lassan elnyílik a hóvirág.

Ám a Tél még mindig nem adta meg magát! Éjszakánként jeget parancsol a vizek hátára, metsző hideg széllel próbálja elnémítani a rigókat és elijeszteni a hazafelé tartó gólyákat. Úgy tűnik, idén üres zsákkal jön Sándor, József és a derék Benedek!

De semmi nem tarthat örökké, még Tél tábornok uralma sem! Ma hajnalban a Bükkös - patak partján teli torokból fújta tavaszi dalát egy énekes rigó.

énekes rigó /Turdus philomelos/ . Zsoldos Márton festménye. 

 hangfelvétel: Zsoldos Árpád

A vastag avarszőnyeg alól pedig itt-ott, előmerészkedett már a pirosló hunyor és a májvirág. 

 fotó: Tószegi Zsuzsanna    

pirosló hunyor /Helleborus purpurascens/

  fotó: Zsoldos Árpád

 májvirág /Hepatica nobilis /                                                                

Pontszám:

 

 

4,3 (3)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

Tegnap reggel megszólalt a sárgarigó. Az öreg akác tetején ült a madár és felborzolt toroktollakkal, szárnyait emelgetve átszellemülten énekelt. Rekedt károgás, kattogás, elnyújtott csúszkáló füttyök között, időről - időre felhangzott a sárgarigó jól ismert strófája; "kell-e fiú dió", "huncut a bíró"...

 seregély /Sturnus vulgaris/ hangfelvétel: Zsoldos Árpád

 

Sárgarigó ilyenkor? Március elején? Engem ugyan be nem csapsz! Már nem! Valamikor, kezdő madarász koromban (vagy 40 évvel ezelőtt) még ugrottam az ilyesmire, de aztán kiokosodtam. Ma már nem kapkodok a messzelátó után mert tudom, nem sárgarigó énekel ott az öreg akác tetején. Nem is lehet sárgarigó, hiszen az még valahol Afrikában üdül, hozzánk majd csak április végén érkezik.  

 Zsoldos Márton festménye

A fa tetején egy seregély énekel teljes hangerővel és dalában nem csak a sárgarigó jellegzetes motívumait utánozza megtévesztő pontossággal, de brekeg mint a béka, szirénázik mint a mentőautó, füttyög mint az afrikai barátcsagra, (ezt a telelőterületen tanulta) vagyis, úgy viselkedik, mint akinek elment az esze.

Az akác egyik ágán egy mesterséges odú lóg, ezt szemelte ki magának a seregély. Az eget kémlelve énekel és ha fajtársat pillant meg a magasban, szárnyaival csapkodni kezd, közben fülsiketítő fokozatra emeli a hangerőt.

Az imént leszállt mellé egy másik seregély -ez is hím - és most már ketten fújják a szerelmes seregélyek fülsértő szerenádját. Tojó azonban nem mutatkozik, hiszen még csak március eleje van. A seregélynász csak a hónap végén kezdődik.

A seregélyek korán, már február elején megérkeznek telelőterületeikről. A költési időszak megkezdéséig nagy csapatokban járják a nedves réteket, gyepeket. A fészkelés április elején kezdődik és június végéig tart. Egyes párok két fészekaljat is felnevelnek ez idő alatt. Az első költés fiókái június elejétől csapatokba verődve járják a gyepeket, ahol tücskökre, sáskákra vadásznak.

A hatalmas, több ezres csapatok szeptember elejére alakulnak ki, ám október elejétől, különösen a szőlővidékeken nem ritkán tízezres példányszámú seregélyfelhőket is meg lehet figyelni.

Ezek a hatalmas csapatok nagyobb nádasokba járnak éjszakázni. Már késő délután megérkeznek az első csapatok a nádas szélén álló fákra, ahol fülsértő zsivajt produkálva várják a sötétedést.

 Kb. 6000 példányt számláló seregélycsapat hangja. hangfelvétel: Zsoldos Árpád

 Napnyugta után aztán egymás után ereszkednek le a csapatok a nád sűrűjébe és lassanként, ahogy sűrűsödik a sötétség elcsendesedik a lárma is.

 

Pontszám:

 

 

4,7 (3)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

A bejegyzés címét szándékosan írtam kis kezdőbetűvel! Ezt pedig azért tettem, hogy mindenki számára nyilvánvalóvá váljék az a tény, hogy ez a lulu, nem azonos azokkal a békebeli éjszakai életben magukat kellető, férfiak fejét elcsavaró, könnyűvérű táncosnőkkel akiket, - legalábbis olvasmányaimban - igen gyakran Lulunak hívtak.

Az én lulum, - mily meglepő - egy madár. Méghozzá (az egyik) kedvenc madaram. Az erdei pacsirtáról szól tehát ez a bejegyzés, amelyet az egykor híres óbudai madarászok neveztek el lulunak.

Az erdei pacsirta /Lullula arborea/ nem véletlenül tartozik kedvenceim közé. Korai érkezése, óvatossága és főleg gyönyörű éneke miatt érdemelte ki nálam ezt a címet.

  Zsoldos Márton festménye

A lulu nevet Koffán Károly festőművész, fotóművésztől hallottam először, aki az erdei pacsirták szerelmese volt és Budapest környékén minden lulufészket ismert. Akkoriban, 1975 - 1980 között, erdősítettük be a Csillebérc környéki dolomitkopárosokat erdei-és feketefenyővel. Koffán Károly oda járt tavaszonként lulut hallgatni, így gyakran találkoztunk. Tőle tudom, hogy az 1960-as években azon a területen még legalább tíz pár erdei pacsirta fészkelt. Találkozásunkkor azonban már Ő is csak egy fészket ismert itt, így nagy örömet szereztem neki azzal, hogy mutattam én is egyet, amelyet előző nap találtam. Ha visszaemlékszem arra a lelkesedésre és őszinte csodálatra, ahogy erről a madárról beszélt, azt gondolom, Ő biztosan nagy kezdőbetűvel írta volna le, hogy Lulu! Ezért, - már úgyis egyértelmű, hogy miről írok - a továbbiakban én is nagy kezdőbetűt használok.

Csillebércen már nem fészkel a Lulu. 1984-ben találtam itt utoljára fészkét. Következő évben meghalt Koffán Károly és azóta csak tavaszonként hallom itt a vonulásuk közben megpihenő erdei pacsirták énekét.

Nem messze innét, a Budaörsi - kopárosok természetvédelmi területen azonban még napjainkban is gyönyörködhetünk a Lulu márciusi dalában. Itt még tartja magát 2-3 pár, dacolva a rengeteg kirándulóval, a tiltás ellenére útról letérő bóklászó emberrel, szabadon rohangáló kutyával. A terület fokozottan védett, - elsősorban az értékes sziklagyepi növénytársulások miatt - ezt azonban nem sokan tartják tiszteletben. Az erdei pacsirták ennek ellenére kitartanak és a legkevésbé zavart helyeken minden évben megkisérlik a költést.

Az erdei pacsirta, - mint minden pacsirta - a talajon építi a fészkét. Március közepén kezdik el kikaparni azt a mélyedést, amely a fűszálakból épült fészket rejti. Helyét oly gondosan választják ki, hogy megtalálni legtöbbször csak véletlenül lehet. A laikusok gyakran még akkor sem veszik észre, amikor közvetlenül mellé telepednek le a fűbe. Találkoztam olyan kirándulóval, aki az erdei pacsirta fészkére terített pokrócán ülve békésen fogyasztotta az uzsonnáját, miközben szegény Lulu a feje fölött röpködött vészhangokat hallatva. Az atyafi persze meg sem hallotta, vagy csak nem értette a madár jajveszékelését és amikor megkértem, hogy ugyan menjen már vissza a sétaútra, - ahonnan egyébként tilos letérni - még ő volt felháborodva.

Abban a fészekben akkor öt tojás volt, amelyeket a madár, a sokk hatására el is hagyott.

Szerencsére vannak még hazánkban kevésbé zavart élőhelyek ahol fészkel erdei pacsirta. Hegy-és dombvidéken, de helyenként a Kiskunságban is gyakori. Kedveli a bokros domboldalakat, erdei irtásterületeket, záródott növényzetű homoki gyepeket, elhagyott homoki szőlőket, gyümölcsösöket, erdőtelepítéseket. Ezeken a helyeken már február közepén megjelenik, de a fészkelését jelző kitartó, gyakran éjszaka is hallható dala csak március elején, közepén hangzik fel.

  erdei pacsirta /Lullula arborea/ hangfelvétel: Zsoldos Árpád

Az éneklő hím, a területe fölött magasan keringve, hullámzó repülés közben fújja dalát. Néha azonban, - a mezei pacsirtával ellentétben - bokor ágán ülve énekel. Dala a legszebb madárénekek egyike, - számomra legalábbis - a fülemüle énekével egyenértékű.

  Leánykökörcsin /Pulsatilla grandis/ fotó: Zsoldos Árpád

Most, miközben ezeket a sorokat írom, odakinn esik a hó. A Tél még keménykedik, ám kinn a budaörsi kopárokon, a déli oldalakban emelgeti már bolyhos bundával védett halványlila  bimbóit, a leánykökörcsin.

  fotó: Zsoldos Árpád

 Igen, a Tavasz itt van már a kertek alatt.  A kökörcsinnek ugyan még nem, de  Lulunak, ha rázendít dalára, elhiszem. Mert Lulu nem hazudik, ezt biztosan tudom! 

 

 

Pontszám:

 

 

5 (3)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

 

téltemető /Eranthis hyemalis/

Egy temetés szomorú dolog. Leginkább akkor, ha szerettük azt akit temetünk. Ám vannak esetek amikor vidáman temetünk, mert tudjuk, a megboldogultnak lejárt az ideje, kötelességét teljesítette, mehet hát békével, hogy átadja helyét az utána következőnek.

 Nos így vagyok én a Téllel. Vártam hogy megjöjjön, örültem amikor végre megérkezett és megmutatta igazi szépségét, de mégsem vagyok szomorú, amikor el kell temetni. Hogy is lennék szomorú, amikor olyan kedves kis virág jósolja elmúlását, mint a téltemető?

Megelőzve a hóvirágot, már február közepén felébred apró föld alatti gumójában és gyakran a hó alól dugja elő sárga bimbóit. Késői hóesések betakarhatják, de ez sem akadályozza meg abban, hogy hóolvadás után, az első napsugár hatására kinyissa szirmait.

A téltemető magyarországi előfordulása sokáig vitatéma volt a botanikusok körében. Egyes elméletek szerint, ez a mediterrán területeken elterjedt növény hazánkban is őshonos.

Mások szerint a középkorban, kolostorkertekből kivadult növényekből alakultak ki mostani vadon élő állományai.

És vannak akik, az egyébként virágkedvelő törököknek tulajdonítják a téltemető magyarországi betelepítését.

Azonban úgy tűnik,  mindhárom korábbi  feltevés téves. A közelmúltban előkerült ugyanis egy 1795-ből származó kézirat, amelyben Földi János botanikus mint kerti újdonságot említi a növényt. A pesti egyetemi kertnek 1908. és 1912. évi jegyzékében is mint kerti növény szerepel.

Az aszófői állomány - amely jelenleg a legnagyobb hazai vadon élő populáció - nem szerepel abban az átfogó monográfiában sem, amelynek a Balaton-part növényeit tárgyaló részét Borbás Vince írta 1900-ban. Bizonyára azért, mert akkor még nem is létezett! 

Az első említések vadon élő téltemető állományról 1910-ből származnak. Akkor már ismert volt a kirándulók körében is ez a kis növény, amelynek kertekből kivadult állománya élt a budai-hegység erdeiben.

Jelenleg mintegy harminc élőhelye ismert hazánkban. Legnagyobb az aszófői állomány, amely a településtől északra, a Séd-völgyében található. Itt 20 hektáron, több százezer töve virít minden tavasszal a téltemetőnek. Az élőhelyből 12 hektár 1987-óta törvény által védett.

Budapesthez közel, a János-hegy oldalában is előfordul ez a növény. Vadon élő állományai itt is és máshol is védettek.

Téltemetőben persze másutt is gyönyörködhetünk. Ezekben a napokban nyitotta ki szirmait a budapesti Margitszigeten, ahol már több száz éve él eredetileg kolostorkertbe telepített állománya.

 

Sokak számára azonban a tavasz hírnöke továbbra is a hóvirág /Galanthus nivalis/ marad. Ez tulajdonképpen jogos is, hiszen a kertekben akár decemberben is találhatunk virító hóvirágot.

Azt persze kevesen tudják, hogy ezek a télen virágzó hóvirágok nem honosak nálunk, hanem - ugyanúgy mint a téltemető - a mediterránumból származó, nálunk csak kertekbe ültetett dísznövények.

Ez a török hóvirág /Galanthus elwesii/. A mi hóvirágunknál nagyobb termetű és a virág pártájának a töve és a vége is zöld. 

török hóvirág /Galanthus elwesii/

török hóvirág /Galanthus elwesii/

 

A hazánkban honos hóvirág /Galanthus nivalis/ azonban valóban a téltemető után kezd virágozni. A török hóvirágnál kisebb termetű, a pártának csak a vége zöld.

 

 

Ez a közismert, kedves kis növény több élőhelyéről, így a Budai-hegységből is majdnem kipusztult. Szerencsétlenségére ugyanis, éppen március elején a nőnap táján nyílik, így aztán a virágárusok célpontja volt évtizedeken keresztül. A mértéktelen virágszedés annyira megritkította állományait, hogy néhány évvel ezelőtt a természetvédelmi hatóság végre védetté nyilvánította.

Számomra azonban a tavasz közeledtét a madárdal jelenti.

Az erdők csendesek még, ám a kertes városrészekben hajnalonként megszólal már a fekete rigó. Előbb csak halkan a bokrok sűrűjében, majd egyre bátrabban, hangosabban és egyre magasabbra kiülve. Azután egy februári hajnalon felrepül a kémény tetejére és bátran teli torokból énekelve kiáltja világgá a nagy hírt, múlik a tél!

 

 

fekete rigó /Turdus merula/ hangfelvétel: Zsoldos Árpád

És ekkor, de csakis ekkor, legyen bár hópelyheket kergető jeges szél vagy tócsát dermesztő fagy, már elhiszem én is! Elhiszem, hogy eleinte ugyan lassan és félénken, dombok napos oldalán osonva, de mégis feltartóztathatatlanul jön a Tavasz!

Éneklő fekete rigó /Turdus merula/  Zsoldos Márton festménye

 

Pontszám:

 

 

5 (3)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

 

csonttollú (Bombycilla garrulus) fotó: Papirnyik Norbert /http://www.bicho.extra.hu/

Az idei tél igazán elkényezteti a madarászokat, különlegességekkel!

November elején jelentek hazánkban az északi tájakról érkező csonttollú madarak első csapatai.

Különös magyar nevét; "csonttollú" a karevezők végén levő piros, viaszos fényű lemezkékről kapta, amelyek kemények mint a csont, ámde ugyanúgy mint a toll, ezek is csak szaruképződmények.

A csonttollú fészkelőterülete az északi sarkkör környékének tajgáin van, ahonnan telente, de nem rendszeresen, nagy csapatokban indulnak Dél felé.

Ezek az inváziók akkor következnek be, amikor a költőterületeken több egymást követő évben jól sikerül a madarak fészkelése, majd az ily módon felszaporodott állomány egy keményebb téllel találja magát szembe.

Ilyenkor a rendelkezésre álló táplálék már a tél első heteiben elfogyhat, ennek következtében a csonttollú csapatok elindulnak déli irányba és november elején megjelenhetnek a Kárpát-medencében is.

Így történt ez ezen a télen is.

 Az első csapatot 2008. november 8-án látták Szegeden, majd egyre másra jöttek a megfigyelési adatok, /birding.hu/ és a mai napig már több mint 450 alkalommal jelezték a madarászok, a csonttollú kisebb nagyobb csapatait hazánk területéről.

Költőhelyén a csonttollú rovarokkal táplálkozik és fiókáit is ezekkel neveli. Főként repülő rovarokat zsákmányol, amelyeket légykapó módjára, célzott felröppenésekkel fog el.

A nálunk telelő csapatok viszont növényi táplálékot, elsősorban bogyókat esznek.

/fotó: Papirnyik Norbert/   

Városi parkokban a nyugati ostorfa (Celtis occidentalis) termése képezi a táplálékának nagyobbik részét, a japánakác (Sophora japonica) hüvelyterméseit csak akkor kezdik fogyasztani, ha a celtis termése elfogyott.

 

 

 

/fotó Papirnyik Norbert/

A hazai középhegységi tölgyesekben is felbukkannak csonttollú csapatok, itt a sárga fagyöngy termése nyújt nekik táplálékot. Az éhes csonttollú azonban nem válogat, megeszi a fehér fagyöngy, vadrózsa, berkenyefélék bogyóit és kertekben, gyümölcsösökben a lehullott almát is.

Az energiában szegény táplálékból óriási mennyiséget fogyasztanak, amely rendkívül gyorsan áthalad a bélcsatornájukon. Ezt magam is tapasztalhattam, amikor gyerekkoromban, 1964/65 telén egy sérült csonttollút vettem pártfogásomba.

 A madarat, - jobb híján - japánakác hüvelyekkel és almával etettem, amit jó étvággyal el is fogyasztott. A baj csak az volt, hogy az elfogyasztott táplálék olyan mennyiségben és állapotban látott újra napvilágot a madár másik felén, amely Anyám szerint jócskán túllépte az elviselhetőség határát.

 Hamar megkaptam tehát az ultimátomot: vagy eltüntetem a madarat, vagy megyek vele én is!

 Én pedig, - bár először úgy gondoltam, hogy a második verzió lesz a megoldás - átgondoltam a dolgot és tekintettel az akkori zimankós időjárásra, végül mégis az első lehetőséget választottam. Fájó szívvel ugyan, de a madarat bevittem az állatkertbe.

A csonttollú madaraknak, rendkívül nagy a vízigényük. Ha tehetik, naponta többször isznak és fürdenek és mint minden egyéb tevékenységüket, ezt is csapatosan csinálják. Fagyos időben nem találnak vizet, ilyenkor havat csipegetnek és fürdenek is a frissen hullott porhóban.

fotó: Papirnyik Norbert

A pihenő csapat jellegzetes módon a fák felső ágain helyezkedik el. Ilyenkor gyakran hallatják hangjukat, amely egy gyorsan csilingelő, szinte már ciripelő trilla.

  csonttollú (Bombycilla garrulus) csapat hangja.

 /hangfelvétel: Zsoldos Árpád/

fotó: Horváth Anna Sarolta  /http://homorebellis.deviantart.com/gallery/

A repülő csapat röpte seregélyszerű a madár mérete is a seregélyéhez hasonló, bár valamivel karcsúbb és a csapat röpte is lassúbb.

Most még nagy számban tartózkodnak nálunk, ám ha elfogy a táplálék továbbállnak.

Aki látni szeretné őket, nagyobb parkokban, temetőkben próbálkozzon. A nyugati ostorfákat érdemes figyelni, mert az idén a japánakácokon nincs termés.

Ha valaki lemarad róluk, március végén, április elején még megfigyelheti a hazafelé tartó csapatokat. Ebben az időszakban már a rovarvilág is éledezik, ezért a csonttollúak már egyre gyakrabban vadásznak rovarokra a jellegzetes légykapó módszerrel.

Most azonban még itt vannak, ezért holnap ki is megyek valamelyik parkba, hogy gyönyörködjek még egy kicsit bennük.

S ha netán mégsem találkoznék velük, hát nézegetem ezt a festményt, amelyet Marci fiamtól kaptam és amely itt lóg a falon!

Zsoldos Márton festménye 

 

Pontszám:

 

 

4,7 (3)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

 

Igen, így egybeírva, Margitsziget. A Duna egyik szigete a sok közül, tehát írhatnánk kötőjellel is, de mégis több annál, egy városrész - ezért írjuk egybe - és egyben a főváros egyik legszebb parkja.

 Szeretem a Margitszigetet, de csak télen. Ilyenkor kevés az ember és sok a madár. Tehát ha beköszönt a tél, különösen ha fagyos az idő mindig kimegyek a Margitszigetre.

 A fagyban nincs hiány, így tettem hát ma is...

 

Hideg időben érdemes a japánkert környékén kezdeni a madarászást, mert a meleg vizű tó vonzza a madarakat.

 

 A derék bányamérnök biztosan nem gondolta annak idején, hogy ilyen remek telelőhelyet teremt a madaraknak, azzal a nevezetes kútfúrással!

 

A japánkert örökzöldjei és a meleg víz két fontos tényező egy vörösbegy (Erithacus rubecula) sikeres áttelelésében.

 Persze lényeges az is, hogy a madárka bízzon az emberekben.

 

 Úgy látszik, bennem megbízik, mert ahogy megálltam az egyik sűrű bokor mellet, a kis madár azonnal megjelent.

Benyúltam a zsebembe, hogy elővegyem az előkészített csemegét, apró darabokra csipdesett trappista sajtot,

 

  mire a madárka érdeklődni kezdett,

 

 és közelebb jött.

Azután felkapta az orra elé ejtett sajtdarabkát és besurrant a bokorba.

Itt a japánkert örökzöldjei között több vörösbegy is áttelel. Ahogy a hőmérséklet csökken, úgy válnak egyre bizalmasabbá és a tartós hideg beköszöntével, - különösen havas időben - már a kezemből is elfogadják az élelmet. Megeszik a kemény sajtot és a szétmorzsolt faggyúgolyót, de legjobban szeretik a horgászboltokban beszerezhető lisztkukacot.

Most, hogy az állóvizek befagytak, még nagyobb a melegvíz csábítása. Tulajdonképpen nem is a víz kellemes hőfoka, hanem inkább a benne tenyésző trópusi halacskák csalták ide a jégmadarat (Alcedo atthis).

 Amikor megpillantottam, az öreg fügefa behajló ágán ült és a vizet kémlelte. Azután fejest ugrott, nagyot csobbanva alámerült, majd csillogó vízcseppeket szórva felbukkant és egy apró hallal a csőrében a gyaloghíd korlátjára szállt. A halat, - ha jól láttam, szivárványos fogaspontyot fogott - néhányszor a vaskorláthoz ütötte, majd lenyelte.

Elindultam a kápolna felé, ahol fákra aggatott pillepalack-madáretetők vannak, mert hoztam egy kis diót a cinkéknek.

Az etetők üresek voltak, csak az egyikben lehetett valami kis maradék, de azon egy nagy fakopáncs (Dendrocopos major) lakmározott.

Az ágakon pedig, éhes cinkék szidták hangos cserregéssel a harkály felmenőit, ám közelebb menni nem mertek.

A harkályt nem akartam elijeszteni, megáltam hát, hogy megvárjam amíg jóllakik.

Közben elővettem zsebemből a diós zacskót, ami rögtön felkeltette az egyik éhes széncinege érdeklődését. Közelebb jött, én pedig ujjaim közé vettem  egy diógerezdet és megmutattam a cinkének... 

 

 A madárka kicsit tétovázott az ágon, de aztán a kezemre röppent, ám az utolsó pillanatban meggondolta magát. Nem merte elvenni a csemegét.

De nem mondott le a csábító falatról, mert az ágon ugrálva, halk cserregéssel bíztatgatta magát az újabb támadásra.

Közben egy másik cinke is érdeklődni kezdett a kezemben tartott diógerezd iránt és közelebb jött.

No, ez már sok volt az elsőnek! Az irigység erősebbnek bizonyult az óvatosságnál és a kezemre röppent...

 

 És ha már ott volt, hát maradt is egy kicsit.

Néhány másodpercig melengettük egymást; én az ő talpát, ő pedig az én szívemet...

Hazafelé menet a japánkert felé kanyarodtam, mert maradt egy kis sajt a zsebemben.

A vörösbegy azonban nem jelentkezett, hiába álltam meg a rejtekhelye mellett. Vártam egy kicsit és mivel nem láttam sehol, leszórtam a neki szánt sajtdarabkákat a bokor mellett a földre és elindultam.

Ekkor azonban meghallottam a hangját. A fejem feletti ágon ült és halkan énekelgetett. Nem olyan hangosan mint ahogy majd nemsokára a fészkénél fog énekelni, hanem csak úgy magának dudorászott.

Ja kérem! Akinek nincsenek megélhetési gondjai, könnyen dudorászik!

 

 A vörösbegy (Erithacus rubecula) éneke.

/hangfelvétel: Zsoldos Árpád/ 

 

 

Pontszám:

 

 

5 (3)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

> Itt hallgathatod meg a macskabagoly (Strix aluco) hangját.

/hangfelvétel: Zsoldos Árpád/ 

Egyes bagolyfajok remekül alkalmazkodtak a nagyvárosok kínálta lehetőségekhez.

Az erdei fülesbagoly (Asio otus) telente rendszeresen választja nappali pihenőhelynek a nagyvárosok parkjait, temetőket és kerteket, ahol kisebb nagyobb csapatokba verődve fenyők, thuják, ám néha lombhullató fák csupasz ágain gubbasztva várja a vadászat idejét, az éjszakát.

 

 

 

 

 

 

Csak a telet töltik a városban, március elején eltünnek, visszatérnek költőhelyeikre.

 

 

Él a nagyvárosokban egy másik bagolyfaj is. Ez nem csak télen, hanem költési időben is itt él, odvas fákban bővelkedő parkokban, temetőkben mindenütt megfigyelhető. 

 

Ez a macskabagoly (Strix aluco).

Január végétől - sötétedés után - gyakran hallható a hímek huhogó és a tojók nyávogó hangja.

 

Napfényre a baglyoknak is szükségük van, ezért nappali pihenőhelynek olyan odút választanak, amelynek bejáratát legalább a reggeli órákban éri a napfény.

 

 

 

 

 

 

 

Macskabagoly (Strix aluco) platánfa odvában.

Ha a képre kattintasz, megnézheted nagyobb méretben! 

 

 

Pontszám:

 

 

5 (3)

Jelentkezz be a szavazáshoz!