hangvadász

Minden madártani kutatómunka alapja, az alapos fajismeret. Ahhoz, hogy a madárhatározásban kellő jártasságot sajátítsunk el, mindenek előtt türelemre, kitartásra, egy tapasztalt segítőtársra, egy jó terepi határozókönyvre és sok-sok időre van szükség.

A látott madár biztos felismerése azonban még nem elég ahhoz, hogy komolyabb madártani munkát, például egy terület átfogó madártani felmérését elvégezzük. A madárfajok jelentős része ugyanis rejtett életet él, jelenlétüket csak hangjuk alapján észleljük. Vannak olyan fajok is, melyeket megpillanthatunk ugyan a terepen, ám annyira hasonlítanak egy rokon fajra, hogy biztos elkülönítésük csak hang alapján lehetséges.

A madarak hangjának megismerése, a hang alapján történő madárhatározás elsajátítása tehát nélkülözhetetlen a terepen végzett madártani kutatómunkához.

A madárhangok tanulása során, gyakran nehézséget jelent felfedezni azokat a jellegzetességeket, amelyekre figyelnünk kell az egymáshoz nagyon hasonló madárhangok hallgatásakor. A könnyebb tanulást igyekeznek megkönnyíteni azok a hasonlatok és fogalmak, amelyekkel a továbbiakban gyakran találkozhatunk majd. Mielőtt elkezdenénk tanulni a madárhangokat, ismerkedjünk meg röviden ezekkel a fogalmakkal.

Ének a territoriális viselkedésben, tehát csak fészkelési időszakban, a hím madár által leadott fajra jellemző hangjelzés. Leginkább a Passeriformes – Verébalakúak rendjébe tartozó madarak hímjei használják ezt a hangjelzést, ezért ezt a társaságot régebben Énekesmadár – alkatúaknak nevezték.

Az ének célja kettős: egyrészt a tojó figyelmének felkeltése, másrészt a rivális hímek távoltartása.

Funkcióját tekintve, más rendbe tartozó madarak egyes hangjeleit is éneknek tekinthetjük. Ilyen a harkályok dobolása, a fürjkakas pittypalattyolása, a haris harsogása, stb.

fürj (Coturnix coturnix)

hangfelvétel: Zsoldos Árpád

Az ének fajra jellemző hangzású, ezért jól használható a fajok hangok alapján történő elkülönítésére, vagyis határozására.

Strófa az ének, egymástól szünetekkel elválasztott része. A strófák fajra jellemző módon lehetnek hosszabbak, rövidebbek, változatosak, vagy egyformák. A madár váltogathatja énekében a strófákat, mint például a fülemüle, de ismételgetheti azokat vég nélkül is, ahogy a sordély. A strófa motívumokból van felépítve. A madarak egy része gyakran ismételgeti strófáiban a motívumokat. Az énekes rigó énekére éppen a motívumok ismételgetése a legjellemzőbb.

fülemüle (Luscinia megarhynchos)

hangfelvétel: Zsoldos Árpád

sordély (Emberiza calandra)

hangfelvétel: Zsoldos Árpád

énekes rigó (Turdus philomelos)

hangfelvétel: Zsoldos Árpád

Fontos határozó bélyeg lehet, a strófák közötti szünet. Ennek időtartama lehet hosszabb, rövidebb, vagy megegyező a strófa hosszával. Amellett, hogy a szünet hossza faji bélyeg, sokszor a madár hangulatát is jelzi. Az éneklő fekete rigó, sokkal dinamikusabban, gyorsabban, és rövidebb szüneteket használva énekel akkor, ha riválisa, a szomszédos hím, közelebb van a revír határához.

Néhány madárfaj énekét viszont éppen arról ismerhetjük fel, hogy dala nem tagolódik strófákra. Az énekes nádiposzáta például, hosszú percekig fújja utánzásokkal tarkított énekét anélkül, hogy szünetekkel szakítaná meg azt.

A madárének jellemzője a hangszín. Ez tulajdonképpen a hangzást jelenti, ami lehet tiszta, vagy fátyolos, fémes, vagy lágy.

A könnyebb érthetőség kedvéért, képzeljük el a hangokat vizuálisan! Ha a „tiszta” hang olyan mint egy csillogó krómozott felület, akkor a „fátyolos” hang az alumínium matt fényének felel meg. A széncinege hangszíne tehát „csillogóbb”, mint a fenyvescinegéé.

széncinege (Parus major)

fenyvescinege (Parus ater)

hangfelvételek: Zsoldos Árpád

A madárhangok meghatározását nagyon megnehezíti az ember hallásának korlátozott volta. Az emberi fül ugyanis képtelen felbontani azokat a számunkra csak csettintéseknek hallott hangokat, amelyek egy olyan motívum elemei, ahol akár 200 – 300 hang is elhangzik másodpercenként. Az ember füle tehát képtelen felfogni a madárének finomabb részleteit, ám szerencsére ezen a területen is segítséget jelenthet, a számítógép. Egyes hangszerkesztő programok lehetővé teszik a hangok vizuális megjelenítését, például szonogram formájában. Akinek lehetősége van rá, alkalmazhatja tehát a madárhangok tanulásánál segédeszközként, a számítógépet is.

Bármit tanulunk is, az elméletben megszerzett ismeretek mellett gyakorlati tapasztalatokra is szert kell tennünk. Így van ez a madárhangtanulásban is.

Amellett tehát, hogy szorgalmasan hallgatjuk lemezekről a madárhangokat, töltsünk minél több időt a terepen, lehetőleg egy madárhangokban jártas barát társaságában.

Végül még egy nagyon fontos dologra hívom fel a figyelmet!

A madarak kommunikációjának csak egyik eleme a hang, ehhez minden esetben társul valamilyen vizuális jel is. Ezek a jelek fajra jellemzőek, tehát éppen olyan fontosak lehetnek a határozás során, mint maga a hang. Mire figyeljünk hát, miközben hallgatjuk a madarat?

Hol énekel?

- jó kilátást biztosító magas ponton, bokor sűrűjében, földön ülve, repülés közben, ...stb.

Mozog-e éneklés közben?

- egy helyben ül ide-oda forogva (csicsörke),

- ágon ülve kezd énekelni de közben arrébb repül ott folytatja (sisegő füzike),

- sűrűben bujkálva (poszáták),

- emelkedő repülés közben (mezei pacsirta),

- ereszkedő repülés közben (erdei pityer),...stb.

Különleges testtartás.

- magasra emelt, nagyra tátott csőr (sármányok),...stb.

Ha netán mégsem sikerült egy éneklő madarat meghatároznunk és segítségre szorulunk, a fent leírt viselkedésformák pontos közlése fontos támpont lehet a szakértő számára a kérdés megválaszolásához.

A havasi szürkebegy, mint ahogy erre neve is utal, a magashegységek lakója.

Fészkét a fahatár és a hóhatár közötti régiókban, a talajra építi.

Költ az Alpokban, a Pireneusokban, a Kárpátokban, D-Európában 2 alfajjal, további 7 alfaja pedig a Kaukázusban, valamint Közép- és K- Ázsia magashegységeiben él.

Havasi szürkebegy /Prunella collaris/ Alpine Accentor

fotó: Zsoldos Csaba

Vertikális vonuló, vagyis télen az alacsonyabb középhegységekbe húzódik. Magyarországon rendszeres téli vendég. Egyesével, párban, vagy kisebb csoportokban mutatkozik, elsősorban az Északi-középhegységben, a Dunazug-hegységben és a Budai-hegységben is.

A hazánkban telelő madarak a fészkelőhelyükhöz hasonló élőhelyeken, sziklás hegyoldalakon, kőfejtőkben, várromokon tartózkodnak.

Budapest környékén, sőt a főváros területén is találkozhatunk ezekkel a kedves, szelíd madarakkal.

Bizalmasak, az embert közel engedik magukhoz. Megfigyelésük egyetlen nehezítő körülménye az lehet, hogy nem könnyű megpillantani őket.

Legjobb módszer talán az, amit Csaba fiammal alkalmaztunk a budaörsi Kő-hegyen. Késő délután értünk a helyszínre, időnk nem sok volt ezért szétváltunk, úgy kerestük a madarakat. Lassan haladva fürkésztük a sziklagyepet, különösen a kiálló köveket. A fűben bujkáló madarakat észrevenni szinte lehetetlen, de abban bíztunk, hogy felriasztva kiülnek valamelyik sziklára.

Az északi oldalon metsző szél fújt, ezért inkább a déli, barátságosabb oldalon kezdtem remélve, hogy a madarak is inkább ezt választják. Csaba a keleti oldalon kezdett, de nem találta meg a madarakat, és mivel elindult a nyugati lejtő felé, rá kellett szánnom magam a zimankós északi rész bejárására. A gerincre érve elrepült a kalapom, amiért persze a szelet szidtam, amelynek a meteorológusok szerint ma nem is kellene fújnia!

A szél persze mit sem tudott a derék időjósok prognózisáról ezért vidáman süvített, én meg fél kézzel a kalapomat fogva, másik kezemben az állványra szerelt kamerát egyensúlyozva botorkáltam a meredek sziklagyepen, és mint már annyiszor, megint megfogalmazódott bennem a kérdés: normális vagyok-e egyáltalán?

Ám a kérdés megválaszolása elmaradt, mert a fű közül, szinte a bakancsom orra elől, felreppent a madár. Azután a másik is, és kiültek a gerinc legmagasabb kövére.

Közel voltak, ám mégsem nyúltam a kamera után. A fény nem volt megfelelő, de nem aggódtam mert tudtam, hogy a nehezén túl vagyunk. Megvannak a madarak, most már csak szemmel kell tartani és valahogy átterelgetni őket a szélvédett oldalba.

Közben Csaba is megérkezett és most már ketten örültünk. Azután lassan, finoman terelni kezdtük a madárkákat, amelyek szerencsére együttműködőek voltak és szépen átröppentek a déli oldal egyik napsütötte sziklájára.

Két oldalról közeledtünk a sziklához és egyszerre értünk oda. És kettőnk között egyenlő távolságra, alig öt méterre, ott üldögélt a két havasi szürkebegy!

Csaba elkészítette élete első szürkebegy fotóit, én pedig szerényen a háttérben maradtam.

fotók: Zsoldos Csaba

A madarak hamar rájöttek, hogy nem jelentünk veszélyt számukra. Folytatták rendes délutáni tevékenységüket: kicsit ettek, kicsit napoztak, kicsit aggódtak egy átrepülő karvaly miatt, én pedig szorgalmasan videóztam.

Az eredmény erre a linkre kattintva látható: http://indavideo.hu/video/Madarvendegek_Budaorson

Enyhe, napos, szélcsendes időben a telelő havasi szürkebegyek (a hímek) halkan énekelgetnek. Ez a nap nem ilyen volt, nem is szólaltak meg a madarak.

Kárpótlásul bemutatok egy néhány évvel ezelőtt, a Fogarasi-havasokban készült felvételt, amelyen a havasi szürkebegy a revírjében énekel.

Havasi szürkebegy/Prunella collaris/Alpine Accentor

hangfelvétel: Zsoldos Árpád

A most tárgyalt két hazai sólyomféle hangkészlete meglehetősen gazdag.

A két faj hangjai között van néhány olyan motívum, amely annyira hasonlít egymásra, hogy a hangról történő határozást megnehezíti.

Az itt bemutatott felvételeken felfedezhetők a különbségek, de megjegyzem, hogy a terepen ezek a csekély eltérések legtöbbször nem vehetők észre.

hangfelvétel: Zsoldos Árpád

Kabasólyom (Falco subbuteo)

hangfelvétel: Zsoldos Árpád

Vörösvércse (Falco tinnunculus)

A terepen a ragadozókat szerencsére nem csupán a hangjukról ismerhetjük fel, hiszen ha a hangját meghalljuk, akkor már láthatjuk is a madarat.

Kabasólyom seregélyre vadászik. /fotó: Zsoldos Árpád/

Haris – Crex crex  (LINNAEUS, 1758)

Zsoldos Márton festménye.

Vannak olyan madárfajok, amelyek megpillantása még a gyakorlott madármegfigyelők számára is ritkán adatik meg és éppen ezért különleges élményt jelent.

Egyik ilyen madár a haris, amely rejtett életmódja és ritkasága miatt igen ritkán kerül szem elé.

Az sem véletlen, hogy nevét sem a külseje, vagy viselkedése, hanem a hangja után kapta.

Magyar neve is hangját jellemzi, amely úgy harsog, mint amikor a kést fenik. Baranyában és Somogyban emiatt, egyenesen „kétkés” madárnak nevezik.

Linné, aki a tudomány számára leírta, szintén nem sokat gondolkodhatott madarunk elnevezésén, hanem egyszerüen leírta a kiáltását; így lett a haris tudományos neve: Crex crex.

hangfelvétel: Zsoldos Árpád

A haris, az üde láprétek, patakparti és lápi magaskórósok és az alföldi mocsárrétek fészkelője.

Ezeket a réteket kaszálással hasznosították a gazdálkodók és amíg a kaszálás hagyományos módon kézzel történt, nem is okozott jelentős pusztítást a harisfészkekben. A harisfiókák ugyanis fészekhagyók, vagyis már kikelésük után gyorsan és ügyesen mozognak a fű között.

A lassan mozgó kaszások elől anyjuk vezetésével könnyedén kitérnek és gyakran csak az utolsó néhány négyzetméteres még lábon álló foltból surrannak át a kaszálatlan táblába.

A régi időkben, mikor a kaszások az utolsó pihenő és kaszafenés után nekiveselkedtek a maradék rétnek, ezzel a vezényszóval kezdtek neki a munkának; „Na emberek, szorítsuk a harist”

A modern gépi kaszálás bevezetése azonban katasztrófális következményekkel járt a haris állományára. A gyorsan mozgó gép elől a madarak nem tudnak kitérni, és ezért a május végi, június eleji kaszálás az érintett terület minden harisfészkét elpusztíthatja.

A haris hazai költőállományának nagyobb része a Bodrogközben él. Megmaradt állományát fokozott védelemben részesíti a törvény, élőhelyein a kaszálás időpontja és módja szabályozva van és az érintett gazdák a kaszálás elmaradása miatt bekövetkezett terméskiesés miatt kártérítésben részesülnek.

Ezek az intézkedések remélhetően jó hatással lesznek a harisállományra és a titokzatos "kétkés madár" harsogása ott zeng még időtlen-időkig, a harmatos júniusi réteken.

Az idei első, valódi őszi hangulatú reggelre ébredtem ma. A hajnali köd vastagon ült a tájon, és milliónyi gyöngycseppel rajzolta ki az eddig észre sem vett pókhálókat.

A nap most kel valahol a köd mögött, és egyre magasabbra emelkedve színeket varázsol a vízcseppekre.

De a köd ellentámadásba lendül, és lucskossá vastagodva próbálja megtartani az állásait...

...kioltva a meleg színeket a páracseppeken.

fotók: Zsoldos Árpád

A Nap és a Köd háborújában, (mint minden háborúban) az igazi vesztes az egyszerű nép, és mivel a népet jelen esetben egyedül én képviselem, persze én ázok csatakossá, mire eljutok a kert végébe.

De ennyi áldozatot megér az a hang, amely miatt bőrig áztattam magam az első idei valódi őszi reggelen!

Bőgnek a szarvasok!

Megkezdődött az annyira várt esemény, a szarvasbőgés. Este még nem hallottam, (napok óta hallgatózom esténként), de most igen! Egy magányos bika lehet, és egyre közelebb jön! A ködben, (és a kétméteres kukoricában) persze semmi nem látszik belőle, de itt lehet már a kukoricás végében, bömbölése szinte itt hallatszik a kertben!

gimszarvas (Cervus elaphus) hangfelvétel: Zsoldos Árpád

Már a csörtetését is hallom ahogy átvág a kukoricán, és rövideket bőgve távolodik. Most a lucernás közepén lehet, és a csatornaparti sűrűség felé tart...

És ekkor lövés csattan! Majd mégegy, és még három! Aztán csend...

A varázslatnak vége. És egy szarvas életének is...

Persze nem akarom bántani a vadászokat! Hiszen magam is az vagyok. No nem puskás vadász, csak hangvadász. És valahol meg is értem őket, hiszen engem is ugyanaz a láz hajt, ha megneszelem a hőn óhajtott zsákmányt. A vadászláz! Megszerezni a zsákmányt minden áron, és minél nehezebben sikerül annál nagyobb az élmény. No és az odáig vezető út! Az talán még nagyobb élmény! A várakozás izgalma a hosszú lesek magányában, cserkelés erdei ösvényeken, menta illatú réteken, tücsökdalos estéken.

És ha ott áll előttem a vad, bizony megszerzem magamnak én is!

Egy kicsi különbség azért van. Az én zsákmányom, - bár az csak az enyém minden hozzá vezető élménnyel együtt - éli tovább az életét, és akármikor örömet szerezhet bárkinek, aki ezért az élményért járja az erdei ösvényeket, menta illatú réteket tücsökdalos estéken.

Ezt a bejegyzést egy olvasói kérdés ihlette, úgymond "soron kívül". Igen, soron kívül, mert egyébként komoly indok kell ahhoz, hogy ilyen madárdalos napon a gép elé üljek. Ám, a kérdés beindította a fantázaimat, tehát most mégis itt vagyok!

A kérdés az volt, hogy melyik lehet az a "viszmadár"? Erika kérdezte ezt a Csongrád megyei Mindszentről, és azt is hozzátette, hogy a helybéliek szerint "ez is akkor szólal meg a kertben, ha halott lesz a háznál"...

Ahogy a kérdést elolvastam, nekem azonnal a kuvik jutott eszembe. Ehhez a kistermetű bagolyhoz kapcsolódik ugyanis a "halálmadár" babona, miszerint, ha megszólal az ablak előtt, hamarosan meghal valaki a házban.

Ez a hiedelem német nyelvterületről származik. A babonás falusiak szerint ez a kis bagoly azt kiáltozza, hogy "komm mit", komm mit", vagyis: "gyere", "gyere", és persze hová, hívná máshová, a szerencsétlen kiválasztottat, mint a temetőbe?!

Rossz híre gyorsan elterjedt más nyelvterületekre, így hazánkban is sokfelé halálmadárnak nevezik. Schmidt Egon, "Madárlexikon" című könyvének mellékletében, (részben Chernel István 1899-ben megjelent," Magyarország madarai" című művében felsorolt népi madárnevek alapján), részben saját gyűjtéseit felhasználva, említi még a "csuvik", "gurgulya bagó", (Molnaszecső) és a "gurgula bagó" elnevezéseket is.

Kuvik (Athene noctua) Zsoldos Márton festménye 

Népi nevek azonban ma is születnek. A Bács-Kiskun megyei Homokmégyen hallottam a "viusz madár" elnevezést, amellyel itt a kuvikot jelölik. Ez az elnevezés nagyon is találó, hiszen ennek a kis bagolynak a leggyakrabban hallatott hangja nem a hivatalos nevét ihlető kuvikolás, hanem inkább a hangos "kviú...kviú" kiáltás.

Kuvik (Athene noctua) hangfelvétel: Zsoldos Árpád

Tehát én személy szerint nagyon is valószínűnek tartom, hogy a molnaszecsődi emberek "viszmadara", bizony nem egyéb, mint a kuvik.

Amikor először hallottam ezt a madárnevet, nem hittem el, hogy ez a valódi neve! Ebben persze az is szerepet játszott, hogy Zöldi Bandi, barátom és állandó tettestársam mondta, aki köztudottan hazudós volt.

Zöldi Bandi azonban, aki  11 éves azaz, nálam egy évvel idősebb volt, ekkor kivételesen igazat mondott. Valóban létezik ilyen nevű madár, és akkor már találkoztam is vele, ám ezt Zöldi Bandinak természetesen nem hittem el!

Néhány nappal azelőtt történt, hogy egy verébnagyságú madár nézett ki az öreg körtefa odvából. Csodálkozva néztem, hiszen két nappal azelőtt még mezei verebek hordták oda a fészekanyagot. Ám ez a madár nem veréb volt, ezt azonnal láttam!

Megfigyelni azonban nem sikerült, mert a madár visszahúzódott az odúba. Természetesen azonnal elhatároztam, hogy utánajárok a dolognak és már kúsztam is fel a körtefára. Az odú magasan volt, de ez akkoriban nem okozott gondot, néhány pillanat múlva már ott voltam felette egy kapaszkodásra alkalmas ágvillában és fejjel lefelé lógva, szememet a szűk nyílásra tapasztva próbáltam látni valamit a sötét üregben.

Eleinte semmit nem láttam. Aztán egyszer csak, ahogy a szemem kezdett alkalmazkodni a sötéthez, valami mintha mozdult volna odabent! Igen! Valami mozog odabent! Valami tekereg. És sziszeg. Te jó ég! Ez kígyó!

Ijedten hőköltem hátra és mivel a sziszegés erősödött, viharos gyorsasággal kezdtem meg a visszavonulást! A leereszkedés nem volt zökkenőmentes, mert az utolsó méterek megtételében a gravitáció játszotta a főszerepet. A talajfogásom így nem volt ugyan elegáns, ám, - attól eltekintve, hogy teljes öltözékemet képviselő, tűz-és vízálló klottgatyám beakadt egy ágcsonkba és a fele a fán maradt, - nagyobb bajom nem történt.

A biztonságos talajon, sajgó testrészemet tapogatva, amelyet a fél klottgatya csak részben takart, aggódva néztem az odút, hogy jönnek-e utánam a kígyók? De nem jöttek, csak a madár nézett ki megint a nyíláson.

- Nyaktekercs- mondta ellentmondást nem tűrő magabiztossággal Zöldi Bandi, mikor idáig értem a beszámolóval. - Nyaktekercs. Nálunk is volt ilyen a diófában. Az csinál úgy mint a kígyó! Te meg jól beijedtél mi? - És vigyorgott.

- Beijedt a nénikéd! - mondtam dühösen, és csak azért nem vágtam gyomron, mert még mindig fájt a vállam.

Nyaktekercs Zsoldos Márton festménye

Azt nem állítom, hogy vártam a vakáció végét, de szeptember első napjaiban rohantam a könyvtárba, hogy utánanézzek ennek a nyaktekercs dolognak.

Akkoriban az egyetlen, számomra hozzáférhető madaras szakirodalom az Uránia sorozat Madarak kötete volt, és ebben meg is találtam a madaramat. Tényleg nyaktekercsnek hívják (a piszok Zöldinek igaza volt) és a Harkályfélék családjába tartozik.

Azóta már sok nyaktekercset láttam, olvastam is róla rengeteget és számos saját megfigyelésem is van erről a madárról.

Bár valóban harkályféle, ám a többi harkálytól sok tulajdonságában eltér;

A nyaktekercs vonuló madár. Tavasszal március végén, április elején érkezik meg költőhelyére és a hímek azonnal megkezdik odúfoglaló kiáltozásukat.

nyaktekercs /Jynx torquilla/

hangfelvétel: Zsoldos Árpád

Nem készít odút magának, hanem a tarkaharkályok által készített, használaton kívüli odúba rakja le tojásait.

Tollazata lágyabb, mint a többi harkályféléé. Faroktollai is lágyak, támaszkodásra nem alkalmasak. A tollazat rajzolata a baglyokéra, vagy a lappantyúéra emlékeztet.

Zsoldos Márton festménye

A nyaktekercs legérdekesebb tulajdonsága azonban kétségkívűl az a viselkedés, amelynek magyar nevét köszönheti és amely miatt annak idején, olyan sietősen ereszkedtem le a körtefáról!

Ezt a viselkedést az etológiában Bates-féle mimikrinek nevezik. Lényege az, hogy egyes fajok megjelenésükkel, vagy viselkedésükkel megtévesztésig hasonlítanak közismerten veszélyes, (félelmetes) fajokra, miközben ők maguk teljesen ártalmatlanok. Ebből természetesen hasznuk származik, hiszen a hasonlóság miatt, a többi állat őket is elkerüli.

A Bates-féle mimikri a rovarvilágban terjedt el leginkább, az európai madárfajok közül, csak a nyaktekercsnél ismert.

Ez a furcsa hangzású madárnév tulajdonképpen egy nádiposzátát takar.

fülemülesitke Zsoldos Márton festménye.

Megjelenése leginkább a foltos nádiposzátára emlékeztet, ám fekete fejteteje, feltűnő fehér szemöldöksávja, gesztenyebarna válla, rövidebb szárnya attól megkülönbözteti.

A legkorábban érkező nádiposzáta, halk, csacsogó éneke már március első felében felhangzik a nádasok széléből.

Kedveli a gyékényes foltokat, de a március elején érkező első példányokkal nádasok rekettyés szélein, és keskeny nádszegélyekben is találkozhatunk.

A vonuló példányok rejtetten mozognak ám a hímek ilyenkor is énekelnek. Ez az ének gyakran megtéveszti a tapasztalatlanabb madarászokat. A vonuló hímek ugyanis még rendszerint nem hallatják a későbbi, revírtartó énekükre jellemző emelkedő, erősödő "hűj - hűj - hűj" motívumot.

hangfelvétel: Zsoldos Árpád

fülemülesitke (vonulás közben hallatott ének)

Leginkább a cserregő nádiposzáta énekével szokták összetéveszteni a sitke hangját, ám ha figyelünk a jellegzetes különbségekre, na meg arra, hogy a cserregő csak április első felében érkezik meg afrikai telelőhelyéről, nem tévedhetünk.

cserregő nádiposzáta /Acrocephalus scirpaceus/

hangfelvétel: Zsoldos Árpád

Figyeljük meg a cserregő énekének jellegzetességeit: a "cserregő" hangokat és az ének monoton ritmusát!

Április elejétől már a sitkék revírtartó énekét hallhatjuk a gyékényes foltokból. Ezt az éneket nehéz összetéveszteni az ekkor már mindenütt hallható cserregő nádiposzáta énekével. A strófák között gyakran felhangzik a jellegzetes emelkedő, strófa, amelyről madarunk a "fülemüle" előnevet kapta.

fülemülesitke (revírtartó ének)

hangfelvétel: zsoldos Árpád

A 2010-es esztendő jól kezdődött a magyar madarászok számára.

Két madárritkaság is felbukkant határainkon belül.

Az egyik, a havasi pinty (Montifringilla nivalis) a Salgó-váron időzött néhány hétig, közben többször is átrepült magyar területre. Ez volt az első bizonyított magyarországi előfordulása.

A kis hattyú (Cygnus columbianus) előbb Párkánynál bukkant fel egy bütykös hattyú csapatban, majd átrepültek az esztergomi oldalra is.

fotó: Zsoldos Árpád

Szürkés tollazata arra utal, hogy egy első teles (második életévében) levő madár. A bütykös hattyú csapattal mozog, hol a szlovák, hol a magyar oldalon kunyerálja az emberektől az élelmet. Március 9-én még Esztergomnál látták.

A kis hattyút én is meglátogattam. Ime a róla készült videó:

...rossz ember nem lehet! Gondolom sokan úgyanígy folytatnák a címben szereplő ismert sztereotípiát, noha mindenki tudja; ez így nem igaz! És persze nem igaz az ellenkezője sem, mert a sztereotípiák már csak ilyenek!

Először is, azt vizsgáljuk meg, hogy miről ismerszik meg az az ember, aki szereti a virágot?

Talán arról, hogy otthonában legalább öt váza van, és ezekből sohasem hiányozhat a friss vágott virág?

Ha az egyikben elhervad a csokor, kidobja és pénzt, fáradságot nem kímélve siet pótolni egy másikkal? Igen, ez az ember szereti a virágot! Vagyis, jó ember.  Azt gondolom, ezt bátran kijelenthetjük!

Na de mi a helyzet azzal az emberrel, aki sohasem visz haza vágott virágot, nem vásárol ilyet és nem is szed csokorba a réten illatos mezei virágot? Ha igazak lennének a sztereotípiák, akkor ez az ember, nem szereti a virágot, tehát nem lehet jó ember! Sőt! Durvalelkű, minden szépérzék híján levő, vagyis rossz ember!

És hogy miért hordtam össze sebtiben ezt a sok baromságot, azt is mindjárt elmesélem;

Február vége felé, - így van ez már hosszú évek óta - soha nem mulasztom el, hogy felkeressem azokat a helyeket, ahol megtalálom a közelgő Tavasz csalhatatlan jeleit. Megnézem, csobog-e már a patak, megnyúltak-e már a mogyoró barkái, színesednek-e már a füzek a folyóparton? És persze megkeresem az első tavaszi virágot is az ismert helyeken. Megnézem, kinyílt-e már a téltemető?

Így tettem tegnap is, de minthogy kevés időm volt, ezért csak a Gellérthegyre mentem ki, ahol a déli oldalon elolvadt már a hó.

Csaba fiam néhány napja már jelentette onnan a téltemetőt, és fotót is küldött róla.

Korán, - városi ember mércéjével mérve - hajnalban (fél kilenckor) érkeztem a Gellért-térre. Kevesen jártak a sétautakon, ahol az árnyékos részeken tartotta még magát a hó.

Szuszogva kapaszkodtam felfelé a meredek lépcsőkön és megállapítottam, hogy a hegy tavaly óta meredekebb lett! És magasabb is! Félúton egy réteget le is kellett vetnem, de így is alaposan kimelegedve értem fel a Citadella falának tövébe.

Csaba útmutatását követve hamar megtaláltam a helyet. Könnyű dolgom volt, hiszen messziről sárgállott a bokrok alatt a kis bohócgalléros virágok foltja.

fotó: Zsoldos Árpád

Ahogy a virágok körül forgolódva a legjobb perspektívát próbáltam megtalálni a fotózáshoz, néhány sétáló megállt egy-egy pillanatra és nézték, mit csinálok?

Szemmel láthatóan nem értették, miért kell letérdelni a sárba, egy fotó kedvéért?

A kis tavaszhírnökök a lehető legszebb arcukat mutatva pózoltak, kattogott hát a kamera.

Feljebb aztán találtam még egy nagyobb virágfoltot, ebben legalább 150 tövet számoltam meg.

fotó: Zsoldos Árpád

A fotózással elég sok időt töltöttem, így aztán mikor egy nagy kör megtétele után elkezdtem lefelé ereszkedni a sétaúton, egyre több emberrel találkoztam, akik most érkeztek. Jöttek kutyákkal, gyerekkel, nagypapa unokával és volt aki csak úgy magányosan, egy kis tavaszi levegőt szívni. Mert bizony tavasz illata volt már a levegőnek és az egyik fa tetején, teli torokból fújta dalát egy zöldike!

zöldike (Carduelis chloris)

hangfelvétel: Zsoldos Árpád

És ha itt ért volna véget a kirándulás, meg sem írtam volna ezt a bejegyzést!

De nem itt ért véget, mert az úton szembe jött velem egy család.

Olyan tipikus városi családnak néznek ki, akik a vasárnapi ebéd előtt kijöttek kicsit sétálni. A szülők harmincas éveikben, szabadidő ruhában, olcsó edzőcipőben, látszik rajtuk,hogy nincsenek anyagi gondjaik, de nem is újgazdagok. A mindennapi csipszre, kólára, sültkrumplira, hozatott pizzára biztosan telik, ez látszik a kondiciójukon. Vagyis átlagos, városi család. A gyerek is, olyan tizenhárom éves forma, tipikusan túlsúlyos, lúdtalpas, ha TV és csipsz, meg kóla van elég, nincs vele gond, elvan mint a befőtt...

És most itt jönnek velem szemben. Olyan átlagosak, hogy észre sem venném őket, ha a nő kezében nem kornyadozna egy kis csokor virág.

Egy csokor virág. Vagy tíz szál letépett téltemető!

Ahogy mellém érnek, a nő rámnéz vizenyős szemeivel és azonnal ellenséges vonás jelenik meg lebiggyedt szája sarkában. Látja szememben a megdöbbenést és, - bár még meg sem szólaltam - máris az ellenséget látja bennem.

Persze nem tudom megállni, hogy ne szóljak!

- Bocsánat, - kezdem, és megpróbálok higgadt maradni. - Tudja, hogy milyen butaságot csinált azzal, hogy letépte ezeket a virágokat (baromságot akartam mondani, de ezek szerint sikerült higgadtnak maradnom)?

- Egyáltalán tudják milyen virágok ezek? - kérdezem, de a nő meg sem áll. Undorral néz rám és továbbmegy, magával rángatva a bamba utódot.

- Ez egy védett terület és ez a virág is védett! Tilos leszedni!

- Mér lenne tilos? - kérdezi a férj, aki megáll egy pillanatra. - Annyi van belőle mint a szemét! Mit számít ez a pár szál?

Kezdeném mondani, hogy mit számít ez a pár szál, de már nincs kinek, mert a nő visszakiabál a férjnek.

- Gyere már! Minek állsz le vele vitatkozni! Nem látod, hogy csak kötekedni akar? - és elmennek.

Én meg ott állok hülyén, és elkeseredetten, mint a kertész, akinek végiggázolt egy bivalycsorda a virágoskertjén!

Akkor határoztam el, hogy megírom ezt a bejegyzést. Megírom azt, amit ott és akkor nem tudtam elmondani és azt, amit akkor és ott nem tudtam megkérdezni!

Elmondom hát most és így, hogy igenis számít az a tíz szál virág!

Mert elgondolkodtál-e már azon, Te kedves "jóember", aki annyira szereted a virágot, hogy mindenképpen haza kell vinned belőle tíz szálat, hogy mi lenne akkor, ha minden itt sétáló ember leszedné azt a tíz szálat, ami megilleti, mert miért ne szedné le, ha más is leszedi?

És megkérdezném azt is, hogy miért nem lehet valamit önzetlenül szeretni? A virágot úgy, hogy megcsodáljuk a termőhelyén, de nem tépjük le, nem visszük haza, nem akarjuk mindenáron birtokolni?!

Ja, erre persze azt válaszolnád, hogy az élményt szeretnéd minél jobban elnyújtani, otthon is szeretnél gyönyörködni a kis virágban, emlékezni arra a szép tavaszi délelőttre...

Erre én azt mondanám:

- De hiszen én is ezt akarom! Nekem is jogom van hozzá és meg is teszem! Sőt már meg is tettem! Itt van a táskámban a virág, az élmény, amit otthon bármikor felidézhetek! És képzeld el, még csak el sem hervad! Mert én lefotóztam a virágot, és ezt bárkinek megmutathatom! Birtokolhatom, és igazán az enyém! Még szerzői jog is védi, ám mégis bárki megnézheti és gyönyörködhet benne!

És mindezt úgy, hogy a virág a helyén maradt! Magot érlelhet, és szaporodhat, sokasodhat. És ugyanolyan örömet szerezhet virágzásával az utánam érkezőnek, mint amilyet szerzett nekem!

És arra gondoltál-e, te "jóember" hogy mi jut annak aki utánad érkezik?

Persze az is igaz, hogy aki bekopogtat hozzátok és meglátja a tíz szál virágot az asztalon a kis vázában, joggal gondolhatja;

- Itt biztosan jó emberek laknak! Mert ugye, aki a virágot szereti, az rossz ember nem lehet!?

erdei fülesbagoly fióka

fotó: Zsoldos Csaba

Magas frekvenciájú, kissé panaszosnak tűnő kiáltás hallatszik a nyári éjszakában. Szabályos időközönként hangzik fel, mindig ugyanarról a helyről, a sűrű lombú fa koronájából szól.

erdei fülesbagoly (Asio otus) hangfelvétel: Zsoldos Árpád

A sötétben semmi sem látszik a hangoskodóból, pedig el sem mozdul a helyéről. Hiába meresztgetem a szemem, nem tudom megpillantani. A hang alapján már szinte "gallyra pontosan" bemértem a helyét. Hiába. Az ember nappali lény, legfontosabb érzékszerve napszállta után hasznavehetetlenné válik.

Ahogy a fa alatt toporgok, rálépek egy száraz ágra.

- Reccs - mondja az ág és a bagolyfióka azonnal elhallgat. Azután megszólal újra,de már távolabb. Nem láttam, nem is hallottam, ahogy elrepült!

Ez a hang egyszerre két információval is szolgál annak aki érti, vagyis az eleséggel érkező szülőknek:

- Itt vagyok! - kiált a kis bagoly - Éhes vagyok! - ismételgeti pár másodperces szünetekkel, szinte egész éjszaka.

A szülők tehát két információhoz jutnak a kiálltást meghallva; hol helyezkedik a csemetéjük és hogy éhes! Persze több fióka is kiáltozik egyidőben a környező fákon, egymástól viszonylag nagy távolságban, ezért fontos lenne azt is tudni, melyik az éhesebb, melyiknek kell előbb a hozott zsákmányt odaadni. Ezt az információt is tartalmazza a kiáltozás, ugyanis minél éhesebb a fióka, annál hangosabban és sűrűbben (rövidebb szüneteket tartva) kiáltozik.

Ezeket a hangokat nevezzük eleségkérő - helyzetjelző hangoknak.

Ezek a kommunikációs jelek fajra jellemzőek, vagyis pontos jelentését csak a fajtársak (elsősorban a saját szüleik) értik.

Ezek a hangok ugyanakkor mindig rövidek és ütemesen ismétlődnek. Rövidek azért, hogy a ragadozók nehezebben mérjék be a hangforrás helyét. A szünetek meg arra valók, hogy közben a hangot kiadó fióka is figyelhesse a környezetét és ha kell azonnal elhalgasson. Mint az előbb, mikor ráléptem a száraz ágra...

Helyzetjelző hangokat azok a madárfiókák alkalmaznak amelyek korán, még teljes röpképességük elérésük előtt hagyják el a fészket. A baglyok minden faja, de más madárrendek fajai, illetve ezek fiókái is használnak helyzetjelző hangokat.

kuvik (Athene noctua) fióka /a háttérben pirregő tücsök (Oecanthus pellucens) kórus hallatszik./ hangfelvétel: Zsoldos Árpád

Azok a madárfajok, melyek fiókái  teljes röpképességük eléréséig a fészekben maradnak, nem adnak helyzetjelző hangokat. Ezek is jellegzetes hangokkal kérik szüleiktől az eleséget, miközben egymást túlkiábalva, félretolva próbálják megszerezni a szülő által kínált falatot.

Ezt nevezzük eleségkérő hangnak. Tulajdonképpen kulcsingerként hat az élelemmel közelítő szülőre és mint ilyen, annál hatékonyabb, minél erőteljesebb. Ezek után érthető, miért kiáltoznak szünet  nélkül és egymást túlharsogva a fészekben ülő harkályfiókák.

nagy fakopáncs (Dendrocopos major) fiókák.

hangfelvétel: Zsoldos Árpád

nagy fakopáncs fiókák.

fotó: Zsoldos Csaba

A hangoskodás persze odacsalhat ragadozókat is, ám a fiókák az odúban viszonylag védve vannak. A bátor és megfelelő fizikai adottságokkal rendelkező harkályok egyébként is komoly erőt képviselnek fiókáik védelmében.

A folytatásban a madarak vészjelzéseiről lesz szó.

http://zsoldosmarton.hu/

 Vadludak rajzolnak égi firkákat a párás novemberi égboltra. Közeledik a csapat, az ék felbomlik, kavarogni kezdenek az eddig szabályos vonalak, dupla W majd félkör lesz belőle, aztán megint ék, hosszú sor, melynek vége kanyarodik, csapódik, mint az ostor vége. De a csapat eleje már fordul, lassít, egyes madarak kiválnak a sorból és pörögve - forogva hullani kezdenek az égből. A pörgés terjed a csapatban, mint a ragály. Egyre több madár veszi át, mintha egymást utánoznák. Ám néhány méteres forgó zuhanás után a madarak fékezni kezdenek és a vadludak csapata leszáll a vízre.  

http://zsoldosmarton.hu/

De a hangzavar, amely a közeledő csapattal együtt erősödött, nem csitul, hanem egyre hangosabb lesz, majd szinte elviselhetetlenül fülsértő kakofóniává fokozódik.

 nagy lilik (Anser albifrons)  (hangfelvétel: Zsoldos Árpád)

De miért ez a hangzavar? Mi célja van a madárnak ezzel a kiáltozással? Vajon van címzettje a kiáltásnak és ha van, meghallja-e a hangzavarban? És mit mond a madár, ha egyáltalán mond valamit? Na és persze a fő kérdés: beszélnek a madarak!?

 Nos ezek a kérdések természetesen nem csak a laikusokat foglalkoztatják. Számtalan kutatás és kisérlet foglakozott az állatok akusztikus kommunikációjával. Ezek a kutatások rengeteg eredményt hoztak, de - legalább is a madarak esetében - nem tudták bizonyítani, hogy ezek az állatok rendelkeznének az emberi beszéd képességével.

 Természetesen, ezek a változatos hangok nem cél nélkül valók. A hangot kiadó madár valamit közöl és ezt a másik madár (elsősorban a fajtársa) meg is érti és megfelelő módon reagál. Emberi értelemben vett beszédnek azonban nem tekinthetjük, hiszen a madár nem közöl elvont fogalmakat, nem tud emberi módon bonyolult gondolatokat közvetíteni és nem tud például mesélni sem...

Ezek a hangok, füttyök, trillák, csettintések, cserregések tehát, egyszerű információk közlésére szolgálnak és csakis a jelenre vonatkoznak! De talán éppen ezért mert ilyen egyszerűek, megpróbálkozhatunk ezek emberi nyelvre történő lefordításával.

Maradjunk most a vadludaknál és próbáljuk emberi nyelvre fordítani a beszédüket!

A vadludak, de más csapatban élő madarak pl. a darvak is szinte szünet nélkül szólongatják egymást. A mi nyelvünkre fordítva ezt kiáltozzák: "Én itt vagyok! Te hol vagy?"

Ennek a kiáltásnak fontos szerepe van a csapaton belül az egyes madarak kapcsolattartásában, ezért ezt a kommunikációs jelet kapcsolattartó hangnak nevezzük. 

A kapcsolat a fajtársakkal a madár számára redkívüli fontossággal bír. Ez jelenti a biztonságot, ragadozó támadása esetén pedig a csapattársak közötti elvegyülés a túlélés esélyét növeli.

A sűrű ködben vonuló vadludak, darvak csak a kapcsolattartó hangok segítségével képesek együtt maradni. Sőt az is nagyon valószínű, hogy rossz látási viszonyok között a talajfelszínről visszaverődő hangok információval szolgálnak a lent elterülő táj domborzati viszonyairól is.

Az is biztos, hogy csapaton belül az egyedek hangról is felismerik egymást. A vadludak és a darvak vonulás közben is megtartják a családi köteléket és a kavargó, zajongó tömegben kihallják saját családtagjaik kiáltozását.  A darvak esetében a fiókák hangja oly mértékben eltér az öregekétől, hogy ezt még mi, földről hallgatózó emberek is felismerjük.

Ezen a felvételen a darucsapat krúgatásából jól kihallatszik a fiatal madarak csipogó kiáltozása.

  Daru (Grus grus) hangfelvétel: Zsoldos Árpád

A következő bejegyzésben a madarak eleségkérő illetve helyzetjelző hangjait próbáljuk megfejteni.

...zsákban hoznak meleget.

 Így szól a népi regula. A regulák azonban már régen nem működnek, legalábbis ami az időjárást illeti! Pedig a Nap ugyanolyan magasan jár az égen mint régen, a bíbicek is ott jajonganak már a rétek felett és az erdőben lassan elnyílik a hóvirág.

Ám a Tél még mindig nem adta meg magát! Éjszakánként jeget parancsol a vizek hátára, metsző hideg széllel próbálja elnémítani a rigókat és elijeszteni a hazafelé tartó gólyákat. Úgy tűnik, idén üres zsákkal jön Sándor, József és a derék Benedek!

De semmi nem tarthat örökké, még Tél tábornok uralma sem! Ma hajnalban a Bükkös - patak partján teli torokból fújta tavaszi dalát egy énekes rigó.

énekes rigó /Turdus philomelos/ . Zsoldos Márton festménye. 

 hangfelvétel: Zsoldos Árpád

A vastag avarszőnyeg alól pedig itt-ott, előmerészkedett már a pirosló hunyor és a májvirág. 

 fotó: Tószegi Zsuzsanna    

pirosló hunyor /Helleborus purpurascens/

  fotó: Zsoldos Árpád

 májvirág /Hepatica nobilis /                                                                

Tegnap reggel megszólalt a sárgarigó. Az öreg akác tetején ült a madár és felborzolt toroktollakkal, szárnyait emelgetve átszellemülten énekelt. Rekedt károgás, kattogás, elnyújtott csúszkáló füttyök között, időről - időre felhangzott a sárgarigó jól ismert strófája; "kell-e fiú dió", "huncut a bíró"...

 seregély /Sturnus vulgaris/ hangfelvétel: Zsoldos Árpád

Sárgarigó ilyenkor? Március elején? Engem ugyan be nem csapsz! Már nem! Valamikor, kezdő madarász koromban (vagy 40 évvel ezelőtt) még ugrottam az ilyesmire, de aztán kiokosodtam. Ma már nem kapkodok a messzelátó után mert tudom, nem sárgarigó énekel ott az öreg akác tetején. Nem is lehet sárgarigó, hiszen az még valahol Afrikában üdül, hozzánk majd csak április végén érkezik.  

 Zsoldos Márton festménye

A fa tetején egy seregély énekel teljes hangerővel és dalában nem csak a sárgarigó jellegzetes motívumait utánozza megtévesztő pontossággal, de brekeg mint a béka, szirénázik mint a mentőautó, füttyög mint az afrikai barátcsagra, (ezt a telelőterületen tanulta) vagyis, úgy viselkedik, mint akinek elment az esze.

Az akác egyik ágán egy mesterséges odú lóg, ezt szemelte ki magának a seregély. Az eget kémlelve énekel és ha fajtársat pillant meg a magasban, szárnyaival csapkodni kezd, közben fülsiketítő fokozatra emeli a hangerőt.

Az imént leszállt mellé egy másik seregély -ez is hím - és most már ketten fújják a szerelmes seregélyek fülsértő szerenádját. Tojó azonban nem mutatkozik, hiszen még csak március eleje van. A seregélynász csak a hónap végén kezdődik.

A seregélyek korán, már február elején megérkeznek telelőterületeikről. A költési időszak megkezdéséig nagy csapatokban járják a nedves réteket, gyepeket. A fészkelés április elején kezdődik és június végéig tart. Egyes párok két fészekaljat is felnevelnek ez idő alatt. Az első költés fiókái június elejétől csapatokba verődve járják a gyepeket, ahol tücskökre, sáskákra vadásznak.

A hatalmas, több ezres csapatok szeptember elejére alakulnak ki, ám október elejétől, különösen a szőlővidékeken nem ritkán tízezres példányszámú seregélyfelhőket is meg lehet figyelni.

Ezek a hatalmas csapatok nagyobb nádasokba járnak éjszakázni. Már késő délután megérkeznek az első csapatok a nádas szélén álló fákra, ahol fülsértő zsivajt produkálva várják a sötétedést.

 Kb. 6000 példányt számláló seregélycsapat hangja. hangfelvétel: Zsoldos Árpád

 Napnyugta után aztán egymás után ereszkednek le a csapatok a nád sűrűjébe és lassanként, ahogy sűrűsödik a sötétség elcsendesedik a lárma is.

A bejegyzés címét szándékosan írtam kis kezdőbetűvel! Ezt pedig azért tettem, hogy mindenki számára nyilvánvalóvá váljék az a tény, hogy ez a lulu, nem azonos azokkal a békebeli éjszakai életben magukat kellető, férfiak fejét elcsavaró, könnyűvérű táncosnőkkel akiket, - legalábbis olvasmányaimban - igen gyakran Lulunak hívtak.

Az én lulum, - mily meglepő - egy madár. Méghozzá (az egyik) kedvenc madaram. Az erdei pacsirtáról szól tehát ez a bejegyzés, amelyet az egykor híres óbudai madarászok neveztek el lulunak.

Az erdei pacsirta /Lullula arborea/ nem véletlenül tartozik kedvenceim közé. Korai érkezése, óvatossága és főleg gyönyörű éneke miatt érdemelte ki nálam ezt a címet.

  Zsoldos Márton festménye

A lulu nevet Koffán Károly festőművész, fotóművésztől hallottam először, aki az erdei pacsirták szerelmese volt és Budapest környékén minden lulufészket ismert. Akkoriban, 1975 - 1980 között, erdősítettük be a Csillebérc környéki dolomitkopárosokat erdei-és feketefenyővel. Koffán Károly oda járt tavaszonként lulut hallgatni, így gyakran találkoztunk. Tőle tudom, hogy az 1960-as években azon a területen még legalább tíz pár erdei pacsirta fészkelt. Találkozásunkkor azonban már Ő is csak egy fészket ismert itt, így nagy örömet szereztem neki azzal, hogy mutattam én is egyet, amelyet előző nap találtam. Ha visszaemlékszem arra a lelkesedésre és őszinte csodálatra, ahogy erről a madárról beszélt, azt gondolom, Ő biztosan nagy kezdőbetűvel írta volna le, hogy Lulu! Ezért, - már úgyis egyértelmű, hogy miről írok - a továbbiakban én is nagy kezdőbetűt használok.

Csillebércen már nem fészkel a Lulu. 1984-ben találtam itt utoljára fészkét. Következő évben meghalt Koffán Károly és azóta csak tavaszonként hallom itt a vonulásuk közben megpihenő erdei pacsirták énekét.

Nem messze innét, a Budaörsi - kopárosok természetvédelmi területen azonban még napjainkban is gyönyörködhetünk a Lulu márciusi dalában. Itt még tartja magát 2-3 pár, dacolva a rengeteg kirándulóval, a tiltás ellenére útról letérő bóklászó emberrel, szabadon rohangáló kutyával. A terület fokozottan védett, - elsősorban az értékes sziklagyepi növénytársulások miatt - ezt azonban nem sokan tartják tiszteletben. Az erdei pacsirták ennek ellenére kitartanak és a legkevésbé zavart helyeken minden évben megkisérlik a költést.

Az erdei pacsirta, - mint minden pacsirta - a talajon építi a fészkét. Március közepén kezdik el kikaparni azt a mélyedést, amely a fűszálakból épült fészket rejti. Helyét oly gondosan választják ki, hogy megtalálni legtöbbször csak véletlenül lehet. A laikusok gyakran még akkor sem veszik észre, amikor közvetlenül mellé telepednek le a fűbe. Találkoztam olyan kirándulóval, aki az erdei pacsirta fészkére terített pokrócán ülve békésen fogyasztotta az uzsonnáját, miközben szegény Lulu a feje fölött röpködött vészhangokat hallatva. Az atyafi persze meg sem hallotta, vagy csak nem értette a madár jajveszékelését és amikor megkértem, hogy ugyan menjen már vissza a sétaútra, - ahonnan egyébként tilos letérni - még ő volt felháborodva.

Abban a fészekben akkor öt tojás volt, amelyeket a madár, a sokk hatására el is hagyott.

Szerencsére vannak még hazánkban kevésbé zavart élőhelyek ahol fészkel erdei pacsirta. Hegy-és dombvidéken, de helyenként a Kiskunságban is gyakori. Kedveli a bokros domboldalakat, erdei irtásterületeket, záródott növényzetű homoki gyepeket, elhagyott homoki szőlőket, gyümölcsösöket, erdőtelepítéseket. Ezeken a helyeken már február közepén megjelenik, de a fészkelését jelző kitartó, gyakran éjszaka is hallható dala csak március elején, közepén hangzik fel.

  erdei pacsirta /Lullula arborea/ hangfelvétel: Zsoldos Árpád

Az éneklő hím, a területe fölött magasan keringve, hullámzó repülés közben fújja dalát. Néha azonban, - a mezei pacsirtával ellentétben - bokor ágán ülve énekel. Dala a legszebb madárénekek egyike, - számomra legalábbis - a fülemüle énekével egyenértékű.

  Leánykökörcsin /Pulsatilla grandis/ fotó: Zsoldos Árpád

Most, miközben ezeket a sorokat írom, odakinn esik a hó. A Tél még keménykedik, ám kinn a budaörsi kopárokon, a déli oldalakban emelgeti már bolyhos bundával védett halványlila  bimbóit, a leánykökörcsin.

  fotó: Zsoldos Árpád

 Igen, a Tavasz itt van már a kertek alatt.  A kökörcsinnek ugyan még nem, de  Lulunak, ha rázendít dalára, elhiszem. Mert Lulu nem hazudik, ezt biztosan tudom! 

téltemető /Eranthis hyemalis/

Egy temetés szomorú dolog. Leginkább akkor, ha szerettük azt akit temetünk. Ám vannak esetek amikor vidáman temetünk, mert tudjuk, a megboldogultnak lejárt az ideje, kötelességét teljesítette, mehet hát békével, hogy átadja helyét az utána következőnek.

 Nos így vagyok én a Téllel. Vártam hogy megjöjjön, örültem amikor végre megérkezett és megmutatta igazi szépségét, de mégsem vagyok szomorú, amikor el kell temetni. Hogy is lennék szomorú, amikor olyan kedves kis virág jósolja elmúlását, mint a téltemető?

Megelőzve a hóvirágot, már február közepén felébred apró föld alatti gumójában és gyakran a hó alól dugja elő sárga bimbóit. Késői hóesések betakarhatják, de ez sem akadályozza meg abban, hogy hóolvadás után, az első napsugár hatására kinyissa szirmait.

A téltemető magyarországi előfordulása sokáig vitatéma volt a botanikusok körében. Egyes elméletek szerint, ez a mediterrán területeken elterjedt növény hazánkban is őshonos.

Mások szerint a középkorban, kolostorkertekből kivadult növényekből alakultak ki mostani vadon élő állományai.

És vannak akik, az egyébként virágkedvelő törököknek tulajdonítják a téltemető magyarországi betelepítését.

Azonban úgy tűnik,  mindhárom korábbi  feltevés téves. A közelmúltban előkerült ugyanis egy 1795-ből származó kézirat, amelyben Földi János botanikus mint kerti újdonságot említi a növényt. A pesti egyetemi kertnek 1908. és 1912. évi jegyzékében is mint kerti növény szerepel.

Az aszófői állomány - amely jelenleg a legnagyobb hazai vadon élő populáció - nem szerepel abban az átfogó monográfiában sem, amelynek a Balaton-part növényeit tárgyaló részét Borbás Vince írta 1900-ban. Bizonyára azért, mert akkor még nem is létezett! 

Az első említések vadon élő téltemető állományról 1910-ből származnak. Akkor már ismert volt a kirándulók körében is ez a kis növény, amelynek kertekből kivadult állománya élt a budai-hegység erdeiben.

Jelenleg mintegy harminc élőhelye ismert hazánkban. Legnagyobb az aszófői állomány, amely a településtől északra, a Séd-völgyében található. Itt 20 hektáron, több százezer töve virít minden tavasszal a téltemetőnek. Az élőhelyből 12 hektár 1987-óta törvény által védett.

Budapesthez közel, a János-hegy oldalában is előfordul ez a növény. Vadon élő állományai itt is és máshol is védettek.

Téltemetőben persze másutt is gyönyörködhetünk. Ezekben a napokban nyitotta ki szirmait a budapesti Margitszigeten, ahol már több száz éve él eredetileg kolostorkertbe telepített állománya.

Sokak számára azonban a tavasz hírnöke továbbra is a hóvirág /Galanthus nivalis/ marad. Ez tulajdonképpen jogos is, hiszen a kertekben akár decemberben is találhatunk virító hóvirágot.

Azt persze kevesen tudják, hogy ezek a télen virágzó hóvirágok nem honosak nálunk, hanem - ugyanúgy mint a téltemető - a mediterránumból származó, nálunk csak kertekbe ültetett dísznövények.

Ez a török hóvirág /Galanthus elwesii/. A mi hóvirágunknál nagyobb termetű és a virág pártájának a töve és a vége is zöld. 

török hóvirág /Galanthus elwesii/

török hóvirág /Galanthus elwesii/

A hazánkban honos hóvirág /Galanthus nivalis/ azonban valóban a téltemető után kezd virágozni. A török hóvirágnál kisebb termetű, a pártának csak a vége zöld.

Ez a közismert, kedves kis növény több élőhelyéről, így a Budai-hegységből is majdnem kipusztult. Szerencsétlenségére ugyanis, éppen március elején a nőnap táján nyílik, így aztán a virágárusok célpontja volt évtizedeken keresztül. A mértéktelen virágszedés annyira megritkította állományait, hogy néhány évvel ezelőtt a természetvédelmi hatóság végre védetté nyilvánította.

Számomra azonban a tavasz közeledtét a madárdal jelenti.

Az erdők csendesek még, ám a kertes városrészekben hajnalonként megszólal már a fekete rigó. Előbb csak halkan a bokrok sűrűjében, majd egyre bátrabban, hangosabban és egyre magasabbra kiülve. Azután egy februári hajnalon felrepül a kémény tetejére és bátran teli torokból énekelve kiáltja világgá a nagy hírt, múlik a tél!

fekete rigó /Turdus merula/ hangfelvétel: Zsoldos Árpád

És ekkor, de csakis ekkor, legyen bár hópelyheket kergető jeges szél vagy tócsát dermesztő fagy, már elhiszem én is! Elhiszem, hogy eleinte ugyan lassan és félénken, dombok napos oldalán osonva, de mégis feltartóztathatatlanul jön a Tavasz!

Éneklő fekete rigó /Turdus merula/  Zsoldos Márton festménye

csonttollú (Bombycilla garrulus) fotó: Papirnyik Norbert /http://www.bicho.extra.hu/

Az idei tél igazán elkényezteti a madarászokat, különlegességekkel!

November elején jelentek hazánkban az északi tájakról érkező csonttollú madarak első csapatai.

Különös magyar nevét; "csonttollú" a karevezők végén levő piros, viaszos fényű lemezkékről kapta, amelyek kemények mint a csont, ámde ugyanúgy mint a toll, ezek is csak szaruképződmények.

A csonttollú fészkelőterülete az északi sarkkör környékének tajgáin van, ahonnan telente, de nem rendszeresen, nagy csapatokban indulnak Dél felé.

Ezek az inváziók akkor következnek be, amikor a költőterületeken több egymást követő évben jól sikerül a madarak fészkelése, majd az ily módon felszaporodott állomány egy keményebb téllel találja magát szembe.

Ilyenkor a rendelkezésre álló táplálék már a tél első heteiben elfogyhat, ennek következtében a csonttollú csapatok elindulnak déli irányba és november elején megjelenhetnek a Kárpát-medencében is.

Így történt ez ezen a télen is.

 Az első csapatot 2008. november 8-án látták Szegeden, majd egyre másra jöttek a megfigyelési adatok, /birding.hu/ és a mai napig már több mint 450 alkalommal jelezték a madarászok, a csonttollú kisebb nagyobb csapatait hazánk területéről.

Költőhelyén a csonttollú rovarokkal táplálkozik és fiókáit is ezekkel neveli. Főként repülő rovarokat zsákmányol, amelyeket légykapó módjára, célzott felröppenésekkel fog el.

A nálunk telelő csapatok viszont növényi táplálékot, elsősorban bogyókat esznek.

/fotó: Papirnyik Norbert/   

Városi parkokban a nyugati ostorfa (Celtis occidentalis) termése képezi a táplálékának nagyobbik részét, a japánakác (Sophora japonica) hüvelyterméseit csak akkor kezdik fogyasztani, ha a celtis termése elfogyott.

/fotó Papirnyik Norbert/

A hazai középhegységi tölgyesekben is felbukkannak csonttollú csapatok, itt a sárga fagyöngy termése nyújt nekik táplálékot. Az éhes csonttollú azonban nem válogat, megeszi a fehér fagyöngy, vadrózsa, berkenyefélék bogyóit és kertekben, gyümölcsösökben a lehullott almát is.

Az energiában szegény táplálékból óriási mennyiséget fogyasztanak, amely rendkívül gyorsan áthalad a bélcsatornájukon. Ezt magam is tapasztalhattam, amikor gyerekkoromban, 1964/65 telén egy sérült csonttollút vettem pártfogásomba.

 A madarat, - jobb híján - japánakác hüvelyekkel és almával etettem, amit jó étvággyal el is fogyasztott. A baj csak az volt, hogy az elfogyasztott táplálék olyan mennyiségben és állapotban látott újra napvilágot a madár másik felén, amely Anyám szerint jócskán túllépte az elviselhetőség határát.

 Hamar megkaptam tehát az ultimátomot: vagy eltüntetem a madarat, vagy megyek vele én is!

 Én pedig, - bár először úgy gondoltam, hogy a második verzió lesz a megoldás - átgondoltam a dolgot és tekintettel az akkori zimankós időjárásra, végül mégis az első lehetőséget választottam. Fájó szívvel ugyan, de a madarat bevittem az állatkertbe.

A csonttollú madaraknak, rendkívül nagy a vízigényük. Ha tehetik, naponta többször isznak és fürdenek és mint minden egyéb tevékenységüket, ezt is csapatosan csinálják. Fagyos időben nem találnak vizet, ilyenkor havat csipegetnek és fürdenek is a frissen hullott porhóban.

fotó: Papirnyik Norbert

A pihenő csapat jellegzetes módon a fák felső ágain helyezkedik el. Ilyenkor gyakran hallatják hangjukat, amely egy gyorsan csilingelő, szinte már ciripelő trilla.

  csonttollú (Bombycilla garrulus) csapat hangja.

 /hangfelvétel: Zsoldos Árpád/

fotó: Horváth Anna Sarolta  /http://homorebellis.deviantart.com/gallery/

A repülő csapat röpte seregélyszerű a madár mérete is a seregélyéhez hasonló, bár valamivel karcsúbb és a csapat röpte is lassúbb.

Most még nagy számban tartózkodnak nálunk, ám ha elfogy a táplálék továbbállnak.

Aki látni szeretné őket, nagyobb parkokban, temetőkben próbálkozzon. A nyugati ostorfákat érdemes figyelni, mert az idén a japánakácokon nincs termés.

Ha valaki lemarad róluk, március végén, április elején még megfigyelheti a hazafelé tartó csapatokat. Ebben az időszakban már a rovarvilág is éledezik, ezért a csonttollúak már egyre gyakrabban vadásznak rovarokra a jellegzetes légykapó módszerrel.

Most azonban még itt vannak, ezért holnap ki is megyek valamelyik parkba, hogy gyönyörködjek még egy kicsit bennük.

S ha netán mégsem találkoznék velük, hát nézegetem ezt a festményt, amelyet Marci fiamtól kaptam és amely itt lóg a falon!

Zsoldos Márton festménye 

Igen, így egybeírva, Margitsziget. A Duna egyik szigete a sok közül, tehát írhatnánk kötőjellel is, de mégis több annál, egy városrész - ezért írjuk egybe - és egyben a főváros egyik legszebb parkja.

Szeretem a Margitszigetet, de csak télen. Ilyenkor kevés az ember és sok a madár. Tehát ha beköszönt a tél, különösen ha fagyos az idő mindig kimegyek a Margitszigetre.

A fagyban nincs hiány, így tettem hát ma is...

Hideg időben érdemes a japánkert környékén kezdeni a madarászást, mert a meleg vizű tó vonzza a madarakat.

A derék bányamérnök biztosan nem gondolta annak idején, hogy ilyen remek telelőhelyet teremt a madaraknak, azzal a nevezetes kútfúrással!

A japánkert örökzöldjei és a meleg víz két fontos tényező egy vörösbegy (Erithacus rubecula) sikeres áttelelésében.

Persze lényeges az is, hogy a madárka bízzon az emberekben.

Úgy látszik, bennem megbízik, mert ahogy megálltam az egyik sűrű bokor mellet, a kis madár azonnal megjelent.

Benyúltam a zsebembe, hogy elővegyem az előkészített csemegét, apró darabokra csipdesett trappista sajtot,

mire a madárka érdeklődni kezdett,

és közelebb jött.

Azután felkapta az orra elé ejtett sajtdarabkát és besurrant a bokorba.

Itt a japánkert örökzöldjei között több vörösbegy is áttelel. Ahogy a hőmérséklet csökken, úgy válnak egyre bizalmasabbá és a tartós hideg beköszöntével, - különösen havas időben - már a kezemből is elfogadják az élelmet. Megeszik a kemény sajtot és a szétmorzsolt faggyúgolyót, de legjobban szeretik a horgászboltokban beszerezhető lisztkukacot.

Most, hogy az állóvizek befagytak, még nagyobb a melegvíz csábítása. Tulajdonképpen nem is a víz kellemes hőfoka, hanem inkább a benne tenyésző trópusi halacskák csalták ide a jégmadarat (Alcedo atthis).

Amikor megpillantottam, az öreg fügefa behajló ágán ült és a vizet kémlelte. Azután fejest ugrott, nagyot csobbanva alámerült, majd csillogó vízcseppeket szórva felbukkant és egy apró hallal a csőrében a gyaloghíd korlátjára szállt. A halat, - ha jól láttam, szivárványos fogaspontyot fogott - néhányszor a vaskorláthoz ütötte, majd lenyelte.

Elindultam a kápolna felé, ahol fákra aggatott pillepalack-madáretetők vannak, mert hoztam egy kis diót a cinkéknek.

Az etetők üresek voltak, csak az egyikben lehetett valami kis maradék, de azon egy nagy fakopáncs (Dendrocopos major) lakmározott.

Az ágakon pedig, éhes cinkék szidták hangos cserregéssel a harkály felmenőit, ám közelebb menni nem mertek.

A harkályt nem akartam elijeszteni, megáltam hát, hogy megvárjam amíg jóllakik.

Közben elővettem zsebemből a diós zacskót, ami rögtön felkeltette az egyik éhes széncinege érdeklődését. Közelebb jött, én pedig ujjaim közé vettem  egy diógerezdet és megmutattam a cinkének...

A madárka kicsit tétovázott az ágon, de aztán a kezemre röppent, ám az utolsó pillanatban meggondolta magát. Nem merte elvenni a csemegét.

De nem mondott le a csábító falatról, mert az ágon ugrálva, halk cserregéssel bíztatgatta magát az újabb támadásra.

Közben egy másik cinke is érdeklődni kezdett a kezemben tartott diógerezd iránt és közelebb jött.

No, ez már sok volt az elsőnek! Az irigység erősebbnek bizonyult az óvatosságnál és a kezemre röppent...

És ha már ott volt, hát maradt is egy kicsit.

Néhány másodpercig melengettük egymást; én az ő talpát, ő pedig az én szívemet...

Hazafelé menet a japánkert felé kanyarodtam, mert maradt egy kis sajt a zsebemben.

A vörösbegy azonban nem jelentkezett, hiába álltam meg a rejtekhelye mellett. Vártam egy kicsit és mivel nem láttam sehol, leszórtam a neki szánt sajtdarabkákat a bokor mellett a földre és elindultam.

Ekkor azonban meghallottam a hangját. A fejem feletti ágon ült és halkan énekelgetett. Nem olyan hangosan mint ahogy majd nemsokára a fészkénél fog énekelni, hanem csak úgy magának dudorászott.

Ja kérem! Akinek nincsenek megélhetési gondjai, könnyen dudorászik!

A vörösbegy (Erithacus rubecula) éneke.

/hangfelvétel: Zsoldos Árpád/

> Itt hallgathatod meg a macskabagoly (Strix aluco) hangját.

/hangfelvétel: Zsoldos Árpád/ 

Egyes bagolyfajok remekül alkalmazkodtak a nagyvárosok kínálta lehetőségekhez.

Az erdei fülesbagoly (Asio otus) telente rendszeresen választja nappali pihenőhelynek a nagyvárosok parkjait, temetőket és kerteket, ahol kisebb nagyobb csapatokba verődve fenyők, thuják, ám néha lombhullató fák csupasz ágain gubbasztva várja a vadászat idejét, az éjszakát.

Csak a telet töltik a városban, március elején eltünnek, visszatérnek költőhelyeikre.

Él a nagyvárosokban egy másik bagolyfaj is. Ez nem csak télen, hanem költési időben is itt él, odvas fákban bővelkedő parkokban, temetőkben mindenütt megfigyelhető. 

Ez a macskabagoly (Strix aluco).

Január végétől - sötétedés után - gyakran hallható a hímek huhogó és a tojók nyávogó hangja.

Napfényre a baglyoknak is szükségük van, ezért nappali pihenőhelynek olyan odút választanak, amelynek bejáratát legalább a reggeli órákban éri a napfény.

Macskabagoly (Strix aluco) platánfa odvában.

Ha a képre kattintasz, megnézheted nagyobb méretben!